Először is elnézést kérek minden hűséges előfizetőmtől, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. Woody Allen azt mondaná, hogy a "writer's block" nevű betegségben szenvedtem, de közelebb áll a valósághoz, hogy eccerűen nem volt időm az internet sziklatábláiba róni újabb kalandjainkat és élményeinket. Sok víz lefolyt a Dnyeperen tavaly október óta, de mivel mostanság mínusz 20 és 30 között már jéggé dermedt a folyó is, hát rászántam magam, hogy friss hasábokat dobjak a már épp csak parázsló történet kandallójába. Hú, ez annyira durva volt, jobb, ha a lényegre térek...
Most biztos izgatottan várnátok, hogy mi történt velünk ősz óta, de egy részletes élménybeszámoló helyett inkább megosztanék veletek egy szociográfiai helyzetjelentést, amit a legutóbbi blogomban már beharangoztam. (Azért a korán fekvőknek megnyugtatásul elárulom, hogy kiccsaládunk minden tagja jól van, és igyexik a maga területén helytállni, szerencsére jellemzően több, mint kevesebb sikerrel, de erről majd később írok bővebben.)
Képzeljétek, Ukrajna tavaly ünnepelte függetlenségének (és/vagy fennállásának?) 20. évfordulóját! Ezt persze most lehet fennhéjázó ezeréves magyarsággal fogadni, de azért ne feledkezzünk meg a Kijevi Nagyfejedelemségről (lásd első bejegyzésemet), ami honfoglalásunkkal egy időben virágzott. Természetesen az ukrán történészek is mindent megtesznek annak érdekében, hogy az ország területén kiásott mammutcsontvázak mellett kék-sárga nemzetiszín szalagfoszlányokat fedezzenek fel a dárdát markoló előember karján (nem vicc, apósom olvasta a neten, úgyhogy megcáfolhatatlanul igaz a hír!), de azért lássuk be, az ukrán államiság még erősen gyermekcipőben jár. (Mint nemrég megtudtam, az ország neve is tulajdonképpen azt jelenti, hogy határvidék, ami tökéletesen jellemzi az elmúlt pár száz év orosz, lengyel, litván stb. hegemóniáját. Mondjuk határvidéknek azért durván nagy méretű, de hát ez van.) No de visszatérve az évfordulóra: a kb. 3 db. angol nyelven megjelenő heti/havi folyóíratból az egyik külön kiadványt szentelt a jeles ünnepnek, és az egyébként egytől egyig ukrán tollforgatók megpróbálták összefoglalni Ukrajna elmúlt 20 évét, és egyfajta múltbéli elemzéssel irányt mutatni a jövőre nézve. Engem személy szerint nagyon megragadott a kiadvány, el is tettem az utókor okulására, és pár érdemi észrevételt e helyütt veletek is megosztanék. Előrebocsátom, némely megállapítással vagy részben, vagy teljes egészében nem tudok azonosulni, azon eccerű oknál fogva, hogy rövid itt-tartózkodásunk alatt nem vagy nem egészen ezt tapasztaltam. Mindazonáltal azt gondolom, érdemes azt látni, hogy ukrán szerzők hogyan látják a hazájukat most és itt.
A jeles mű azzal indít, hogy megpróbálja összehasonlítani a volt kommunista országokat abból a szempontból, hogy a régi rendszer bukása óta mi történt, merre indultak el, és hova jutottak. Ezek alapján van egy jótanuló-brigád, akik leszámoltak a múlttal, és több-kevesebb sikerrel megpróbáltak csatlakozni a "fejlett, nyugati társadalomhoz", értsd: már tagjai az EU-nak, vagy a küszöbén állnak a tagságnak. (Tavaly őszhöz képest ez a jeles bizonyítvány is kicsit más megvilágításba került már, de ezt most hagyjuk.) A másik csapat, ahol egyértelműen félresiklottak a dolgok, és a szovjet örökséget átmentették egy demokráciának álcázott (vagy nem is álcázott) diktatúrába (Fehéroroszország, jelentkezz! Mother Russia, do not suffer!). Ukrajna a harmadik kalapban kapott helyet (és Kijevben valamint Donyeckben játszik június 11-én, 15-én és 19-én Franciaországgal, Angliával és Svédországgal)...Jójó, viccet félretéve, Ukrajna a "tévelygők" közé került, akik alapvetően elindultak valamerre, de aztán mindig eltévedtek a ködben ("Messze van még, Törppapa? Most már igen..."). Az utóbbi néhány év politikáját természetesen erősen a rossz irány jellemzi a szerzőxerint, tekintettel az EU-val való elhúzódó petting, valamint coitus interruptus Timoshenkus jelenlegi helyzetére. (Erről az jut eszembe, hogy a magyar nagykövetség csapatához verődve elkezdtem ismét némi bőrt rúgni, és rögtön első alkalommal összeismerkedtem az ellenfél nemzetközi csapatából Hans-szal, aki a helyi EU-külképviseleten dolgozik derék német állampolgárként. Mondtam is neki meccs után, hogy gyakran fogunk találkozni, hiszen sok dolga nem lesz mostanában...)
No de szerzőink nem állnak meg ennél a viszonylag nehezen vitatható megállapításnál, hanem elkezdik boncolgatni, hogy miért is alakult ez így kies országukban. Itt jön be a Homo Sovieticus, mint terminus technicus (még egy ilyen kínrím, és Bizertába dezertálok, mondanák az Asterixen nevelkedettek). Hogyaszongya, a kommunizmusban szocializálódott derék állampolgárok és - helyi szinten - utódaik is többedíziglen, bírnak olyan jeles tulajdonságokkal, mint: a politizálás iránti igény teljes hiánya, a nemzeti öntudat nemismerete, nagyfokú önzőség, erkölcstelenség, emberbarátaik semmibevétele, lehetőleg kijátszása és legázolása (lásd még: besúgás, házmester), rövidtávú Maslow-i igények előtérbe helyezése (a piramis további szintjei lévén ismeretlenek és/vagy elérhetetlenek számukra), önálló gondolkodás kerülése, szabályokhoz való szolgai alkalmazkodás, a karhatalom tisztelete vagy félése, a könnyebb (lehetőleg féllegális) megoldások keresése, ügyeskedés, pitiánerség, a korrupció magas szintű művelése stb. stb.
Ez elég durván hangzik, nem?? Ismét hangsúlyozom, ezek nem az én szavaim, ukrán újságírók gondolatai...Ráadásul leszögezem, hogy mi ezt eddig a hétköznapi életben egyáltalán nem, vagy sokkal kevésbé általános érvénnyel tapasztaltuk meg. Bunkók, közönyösek, tolakodók itt is vannak, de otthon is, és lefogadom, minden más országban is. A Homo Sovieticus számomra eddig csak néhány élethelyzetben volt tetten érhető, igaz, ott teljesen illik rá a leírás (erről részletesen majd később, csakhogy megvegyétek a következő számot is, hehe...).
De most jön a lényeg: a jubileumi kiadvány több cikken átívelő konklúziója, hogy az előzőekben leírtak, különösen a Homo Sovieticus az oka annak, hogy Ukrajnában a jelenlegi társadalmi berendezkedés és az ebből fakadó politikai helyzet létrejöhetett. Szerzőink odáig mennek, hogy az ukrán társadalmat egy afrikai primitív törzs szintjével tartják egyenrangúnak, kivéve az eltérő erőforrások és infrastruktúra rendelkezésre állását. Azt fejtegetik ugyanis, hogy - ahogyan a természeti népeknél is - nem az kerül a társadalom csúcsára, aki a legokosabb, legügyesebb (pozitív értelemben véve), vagy valamilyen, a közösség szempontjából leginkább hasznos tulajdonsággal bír, hanem az, aki a legagresszívabb, leghangosabb, leginkább gátlástalan, legerősebb, legjobban át tudja verni embertársait stb. Tudtok erre egy gyűjtőfogalmat? BINGO: OLIGARCHA! A láthatólag nem minden kritikai hangvételt nélkülöző tollforgatók szerint a kicsit elferdített Pareto-elv a mai Ukrajnában úgy fest, hogy kb. 10% birtokolja az erőforrások 90%-át, aminek következtében nincs igazi középosztály, polgári réteg (a nagyvárosokban, különösen Kijevben azért ez sem igaz), csak az uralkodói osztály (tényleg egyfajta feudális berendezkedésben), illetve a maradék plebs, akik abból élnek, hogy kiszolgálják az oligarchákat, anyagi és félelmi okok által vezérelve. A kiskirályok persze nagyjából és egészében tesznek arra, hogy az Ukrajnának nevezett országnak milyen vélt vagy valós érdekei vannak, ők csak a saját jól felfogott (cég)birodalmi törekvéseiket akarják megvalósítani. És mivel ez jellemzően sokkal könnyebb a zavarosban halászva, nyilván sokkal inkább igyexenek az ország hajóját a "testvéri" Oroszország felé kormányozni, mint nyugat felé kacsingatni.
Baljós intelemként a jelen és jövő nemzedékek számára a derék ukrán újságírók megállapítják, hogy az ilyen berendezkedésű társadalmakat lényegükből fakadóan belülről szinte lehetetlen szétrobbantani, ahhoz valamilyen durva külső hatás szükséges, mint pl. nemzetközi beavatkozás (Ukrajnának nincs atomfegyvere és számottevő nyersanyagkészlete sem, úgyhogy ez kizárható), világháború, meteorit-becsapódás, atomkatasztrófa (ezt megpróbálták, nem jött össze), jégkorszak stb. Az én szerény véxavam, hogy az utóbbihoz elég közel állunk, de a helyiek hidegállónak tűnnek. Marad végső megoldásnak (sic!) Adam Sandler egy újabb filmje, mint ultimatív természeti csapás...
Nohát, ezt tessék emésztgetni következő jelentkezésemig, ami, ígérem, nem fog ennyit váratni magára! Előzetesként a következő rész tartalmából: hol érhető tetten az ukrán feudális berendezkedés, avagy egy magyar vándor keserédes szemlélődése Kijevben, munkacím: miért tettem meg egy 15 perces gyalogos távot 50 perc alatt kocsival?
Jóccakát, Hajrá Magyarok! (Pünki, ennél a nagyképű férfi pólócsapatnál több kell nyáron Londonban, csinájjmá valamit!!)
Apátok
Ez tök jó, de kikor írsz rólatok? Nem mintha személy szerint érdekelne a búrád, csak mégis... :-)
VálaszTörlés