A Homo Sovieticus és a primitív kultúrák megjelenése Ukrajnában

Kedves Olvasóim!

Először is elnézést kérek minden hűséges előfizetőmtől, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. Woody Allen azt mondaná, hogy a "writer's block" nevű betegségben szenvedtem, de közelebb áll a valósághoz, hogy eccerűen nem volt időm az internet sziklatábláiba róni újabb kalandjainkat és élményeinket. Sok víz lefolyt a Dnyeperen tavaly október óta, de mivel mostanság mínusz 20 és 30 között már jéggé dermedt a folyó is, hát rászántam magam, hogy friss hasábokat dobjak a már épp csak parázsló történet kandallójába. Hú, ez annyira durva volt, jobb, ha a lényegre térek...

Most biztos izgatottan várnátok, hogy mi történt velünk ősz óta, de egy részletes élménybeszámoló helyett inkább megosztanék veletek egy szociográfiai helyzetjelentést, amit a legutóbbi blogomban már beharangoztam. (Azért a korán fekvőknek megnyugtatásul elárulom, hogy kiccsaládunk minden tagja jól van, és igyexik a maga területén helytállni, szerencsére jellemzően több, mint kevesebb sikerrel, de erről majd később írok bővebben.)

Képzeljétek, Ukrajna tavaly ünnepelte függetlenségének (és/vagy fennállásának?) 20. évfordulóját! Ezt persze most lehet fennhéjázó ezeréves magyarsággal fogadni, de azért ne feledkezzünk meg a Kijevi Nagyfejedelemségről (lásd első bejegyzésemet), ami honfoglalásunkkal egy időben virágzott. Természetesen az ukrán történészek is mindent megtesznek annak érdekében, hogy az ország területén kiásott mammutcsontvázak mellett kék-sárga nemzetiszín szalagfoszlányokat fedezzenek fel a dárdát markoló előember karján (nem vicc, apósom olvasta a neten, úgyhogy megcáfolhatatlanul igaz a hír!), de azért lássuk be, az ukrán államiság még erősen gyermekcipőben jár. (Mint nemrég megtudtam, az ország neve is tulajdonképpen azt jelenti, hogy határvidék, ami tökéletesen jellemzi az elmúlt pár száz év orosz, lengyel, litván stb. hegemóniáját. Mondjuk határvidéknek azért durván nagy méretű, de hát ez van.) No de visszatérve az évfordulóra: a kb. 3 db. angol nyelven megjelenő heti/havi folyóíratból az egyik külön kiadványt szentelt a jeles ünnepnek, és az egyébként egytől egyig ukrán tollforgatók megpróbálták összefoglalni Ukrajna elmúlt 20 évét, és egyfajta múltbéli elemzéssel irányt mutatni a jövőre nézve. Engem személy szerint nagyon megragadott a kiadvány, el is tettem az utókor okulására, és pár érdemi észrevételt e helyütt veletek is megosztanék. Előrebocsátom, némely megállapítással vagy részben, vagy teljes egészében nem tudok azonosulni, azon eccerű oknál fogva, hogy rövid itt-tartózkodásunk alatt nem vagy nem egészen ezt tapasztaltam. Mindazonáltal azt gondolom, érdemes azt látni, hogy ukrán szerzők hogyan látják a hazájukat most és itt.

A jeles mű azzal indít, hogy megpróbálja összehasonlítani a volt kommunista országokat abból a szempontból, hogy a régi rendszer bukása óta mi történt, merre indultak el, és hova jutottak. Ezek alapján van egy jótanuló-brigád, akik leszámoltak a múlttal, és több-kevesebb sikerrel megpróbáltak csatlakozni a "fejlett, nyugati társadalomhoz", értsd: már tagjai az EU-nak, vagy a küszöbén állnak a tagságnak. (Tavaly őszhöz képest ez a jeles bizonyítvány is kicsit más megvilágításba került már, de ezt most hagyjuk.) A másik csapat, ahol egyértelműen félresiklottak a dolgok, és a szovjet örökséget átmentették egy demokráciának álcázott (vagy nem is álcázott) diktatúrába (Fehéroroszország, jelentkezz! Mother Russia, do not suffer!). Ukrajna a harmadik kalapban kapott helyet (és Kijevben valamint Donyeckben játszik június 11-én, 15-én és 19-én Franciaországgal, Angliával és Svédországgal)...Jójó, viccet félretéve, Ukrajna a "tévelygők" közé került, akik alapvetően elindultak valamerre, de aztán mindig eltévedtek a ködben ("Messze van még, Törppapa? Most már igen..."). Az utóbbi néhány év politikáját természetesen erősen a rossz irány jellemzi a szerzőxerint, tekintettel az EU-val való elhúzódó petting, valamint coitus interruptus Timoshenkus jelenlegi helyzetére. (Erről az jut eszembe, hogy a magyar nagykövetség csapatához verődve elkezdtem ismét némi bőrt rúgni, és rögtön első alkalommal összeismerkedtem az ellenfél nemzetközi csapatából Hans-szal, aki a helyi EU-külképviseleten dolgozik derék német állampolgárként. Mondtam is neki meccs után, hogy gyakran fogunk találkozni, hiszen sok dolga nem lesz mostanában...)

No de szerzőink nem állnak meg ennél a viszonylag nehezen vitatható megállapításnál, hanem elkezdik boncolgatni, hogy miért is alakult ez így kies országukban. Itt jön be a Homo Sovieticus, mint terminus technicus (még egy ilyen kínrím, és Bizertába dezertálok, mondanák az Asterixen nevelkedettek). Hogyaszongya, a kommunizmusban szocializálódott derék állampolgárok és - helyi szinten - utódaik is többedíziglen, bírnak olyan jeles tulajdonságokkal, mint: a politizálás iránti igény teljes hiánya, a nemzeti öntudat nemismerete, nagyfokú önzőség, erkölcstelenség, emberbarátaik semmibevétele, lehetőleg kijátszása és legázolása (lásd még: besúgás, házmester), rövidtávú Maslow-i igények előtérbe helyezése (a piramis további szintjei lévén ismeretlenek és/vagy elérhetetlenek számukra), önálló gondolkodás kerülése, szabályokhoz való szolgai alkalmazkodás, a karhatalom tisztelete vagy félése, a könnyebb (lehetőleg féllegális) megoldások keresése, ügyeskedés, pitiánerség, a korrupció magas szintű művelése stb. stb.

Ez elég durván hangzik, nem?? Ismét hangsúlyozom, ezek nem az én szavaim, ukrán újságírók gondolatai...Ráadásul leszögezem, hogy mi ezt eddig a hétköznapi életben egyáltalán nem, vagy sokkal kevésbé általános érvénnyel tapasztaltuk meg. Bunkók, közönyösek, tolakodók itt is vannak, de otthon is, és lefogadom, minden más országban is. A Homo Sovieticus számomra eddig csak néhány élethelyzetben volt tetten érhető, igaz, ott teljesen illik rá a leírás (erről részletesen majd később, csakhogy megvegyétek a következő számot is, hehe...).

De most jön a lényeg: a jubileumi kiadvány több cikken átívelő konklúziója, hogy az előzőekben leírtak, különösen a Homo Sovieticus az oka annak, hogy Ukrajnában a jelenlegi társadalmi berendezkedés és az ebből fakadó politikai helyzet létrejöhetett. Szerzőink odáig mennek, hogy az ukrán társadalmat egy afrikai primitív törzs szintjével tartják egyenrangúnak, kivéve az eltérő erőforrások és infrastruktúra rendelkezésre állását. Azt fejtegetik ugyanis, hogy - ahogyan a természeti népeknél is - nem az kerül a társadalom csúcsára, aki a legokosabb, legügyesebb (pozitív értelemben véve), vagy valamilyen, a közösség szempontjából leginkább hasznos tulajdonsággal bír, hanem az, aki a legagresszívabb, leghangosabb, leginkább gátlástalan, legerősebb, legjobban át tudja verni embertársait stb. Tudtok erre egy gyűjtőfogalmat? BINGO: OLIGARCHA! A láthatólag nem minden kritikai hangvételt nélkülöző tollforgatók szerint a kicsit elferdített Pareto-elv a mai Ukrajnában úgy fest, hogy kb. 10% birtokolja az erőforrások 90%-át, aminek következtében nincs igazi középosztály, polgári réteg (a nagyvárosokban, különösen Kijevben azért ez sem igaz), csak az uralkodói osztály (tényleg egyfajta feudális berendezkedésben), illetve a maradék plebs, akik abból élnek, hogy kiszolgálják az oligarchákat, anyagi és félelmi okok által vezérelve. A kiskirályok persze nagyjából és egészében tesznek arra, hogy az Ukrajnának nevezett országnak milyen vélt vagy valós érdekei vannak, ők csak a saját jól felfogott (cég)birodalmi törekvéseiket akarják megvalósítani. És mivel ez jellemzően sokkal könnyebb a zavarosban halászva, nyilván sokkal inkább igyexenek az ország hajóját a "testvéri" Oroszország felé kormányozni, mint nyugat felé kacsingatni.

Baljós intelemként a jelen és jövő nemzedékek számára a derék ukrán újságírók megállapítják, hogy az ilyen berendezkedésű társadalmakat lényegükből fakadóan belülről szinte lehetetlen szétrobbantani, ahhoz valamilyen durva külső hatás szükséges, mint pl. nemzetközi beavatkozás (Ukrajnának nincs atomfegyvere és számottevő nyersanyagkészlete sem, úgyhogy ez kizárható), világháború, meteorit-becsapódás, atomkatasztrófa (ezt megpróbálták, nem jött össze), jégkorszak stb. Az én szerény véxavam, hogy az utóbbihoz elég közel állunk, de a helyiek hidegállónak tűnnek. Marad végső megoldásnak (sic!) Adam Sandler egy újabb filmje, mint ultimatív természeti csapás...

Nohát, ezt tessék emésztgetni következő jelentkezésemig, ami, ígérem, nem fog ennyit váratni magára! Előzetesként a következő rész tartalmából: hol érhető tetten az ukrán feudális berendezkedés, avagy egy magyar vándor keserédes szemlélődése Kijevben, munkacím: miért tettem meg egy 15 perces gyalogos távot 50 perc alatt kocsival?

Jóccakát, Hajrá Magyarok! (Pünki, ennél a nagyképű férfi pólócsapatnál több kell nyáron Londonban, csinájjmá valamit!!)

Apátok 

Egyre Kijjevv

Tsókolom Mindenkinek!

Mit is akartam mondani? Ja igen: eltelt a nyár, mondhatom, az egyik legmozgalmasabb az életünkben...Kijevbe költöztünk, cikáztunk ide-oda, nyaraltunk is egy pöttyet, itt is, ott is...Mondhatnám, hogy olyan Nagy-Magyarország érzésem volt, mivel a nyáron majdnem három tenger mosta a lábaimat, de a Feketén kívül végül is csak az Adriában pancsiztunk, igaz, ott rögtön az olasz és a horvát vizeket is teszteltük (a Fertő-tóról nem is beszélve még nyár elején). Szóval sanyarú a sorsunk, de méltósággal viseljük. Írtam is erről egy dalt, amit egy komor kozák zenész barátom elő is adott itt Kijevben, küldöm mindenkinek, aki szereti, a címe:

"Bús Kozák Sors"

Volna ez még tovább is, node időnk véges e sártekén, úgyhogy let's get to the facts.

Gyönyörű szeptemberünk van, kellemes 20-30 fokok (ellentétben az otthoni mongol uralkodói ürülékkel (a gyengébbek kedvéért: kánikula)), ami kifejezetten megkönnyíti a beilleszkedést. Immár 99%-ban lemanővereztük a költözést, alig egy hete számoltuk fel az utolsó még bontatlan dobozokat is (az más kérdés, hogy az így feltárt ruhakészletnek gyakorlatilag nem tudunk helyet találni, de hát mi lenne az élet kihívások nélkül, ugyebár), és már csak pár jelentéktelen bútorkárosodási elszámolás van folyamatban, de semmi komoly.

Legfontosabb hírem, hogy Rozka immár majdnem három hete oviba jár, és jelentem, eddig sokkal jobb a helyzet, mint amire számítottunk. Adott egy francia nyelvű intézmény, ahová a helyi francúz expatrióták gyermekei járnak, illetve majdnem ugyanekkora számban a tehetős ukrán famíliák gyermekei is. Ennek lekezelése érdekében a középső csoportban (is) két óvónéni van, egy francia (Marie) és egy ukrán, oroszul beszélő (Julja), akik minden gyerekhez a megfelelő nyelven tudnak szólni (bár a francia az alap). Kivétel: Arany-Tóth Róza, nyihaha, több ló nem indul. Irgalmatlan magyar adófizetői pénzek megmozgatását kilátásba helyezve sem voltak hajlandóak magyar nyelvű óvónénit alkalmazni, ezért a drágám saját szavaival "egy kukkot sem ért az egészből". Viszonylag szívbemarkoló érzés azt látni, hogy ő - aki otthon gyakorlatilag a dumájával oldott meg mindent a bölcsi óta - nem tud kommunikálni a gyerekekkel illetve a gondozókkal - legalábbis verbálisan. Azért mondtam, hogy jobb a helyzet, mint gondoltuk, mert egyrészt depressziónak, szorongásnak a nyomát sem lehet felfedezni Rorón, másrészt már az első héttől együtt játszik a gyerekekkel, kergetőznek, babáznak, gesztenyét gyűjtenek stb. Szóval próbál beilleszkedni, és nagyon bátran viseli a rá mért megpróbáltatásokat. Edit itthon is edzésben tartja, francia mondókákat, énekeket tanulnak, sok francia mesét nézünk (a Babar és a L'ecsó nagy kedvenc), és mostanra eljutottunk odáig, hogy reggel (de inkább eljövetelkor délután) köszön az óvónéniknek, valahogy így: aurevoir! A legjobb, hogy amikor itthon játszik, magában énekelget illetve halandzsázik, és ugyan értelmes szót keveset lehet felismerni, de olyan brutál kiejtéssel nyomja a francia és orosz(!) szöveget, hogy lehidalunk tőle. Viszont húszig már el tud számolni franciául, amit a fogmosások alkalmával bőszen gyakorolunk is, bár ott neki elsősorban nem beszélni kéne, de hát ez van.

 Beiratkoztunk egy giga méretű fitneszterembe is, ahol zseniális medencék vannak. Itt Rozó már megtanulta a "malagyec" kifejezést is, amikor búvárúszásban felhozta a medence aljáról a bedobott műanyag kütyüket - az órára járó gyerekek orra elől. Bár ez nem a Robi bácsi féle otthoni úszás óra, de azért jópofa ez is. Viszont ide még együtt járunk, nem akarjuk agyonnyomni a kiscsajt, úgyhogy a balalajkaóra, az atomfizika gyermekeknek óukrán nyelven és az impresszionista festészet még várhat (ezek a kurzusok csak a jövő héten indulnak, hehe).

A kijevi hétvégék kifejezetten eseménydúsnak mondhatóak, tekintettel arra, hogy amikor nem otthon fúrunk-faragunk, pakolunk és bútort vásárolunk, akkor újdonsült ismerőseinkkel találkozunk, akik egy francia család (a pasi Edit kollégája) és a köréjük szerveződő francia kolónia, jellemzően 2-3 Rozi-korú vagy kisebb gyerekkel. A jó időt kihasználva általában játszóteres vagy egyéb szabadtéri progikon veszünk részt, a múltkor például egy Kijev környéki vendégfogadó-komplexum-szerűségben voltunk, aminek ez a neve:

Aki ki tudja mondani komolyabb szájüregi sérülés nélkül, azt meghívom egy kisállat-etetésre a helyszínen, merthogy itt lovaktól kezdve nyuszikon és malacokon át a kecskékig minden van, plusz egy kirájj jáccótér, valamint egy hatalmas rét, ahol piknikezni lehet családilag, miközben a pincérek lesik a kívánságainkat. Amikor ott voltunk, épp egy esküvőt is tartottak (tisztára Tamás-tanya feelingünk volt Edittel), ez az aprónép figyelmét is lekötötte, lásd fotó:

Még pár héttel ezelőtt elmentünk egy Kijev környéki skanzenbe is, ahol egy kellemes vasárnapot töltöttünk. Hatalmas területen rengeteg rönkfaházat, régi szélmalmot, kisebb-nagyobb hagymakupolás fatemplomot és egyéb épületet gyűjtöttek össze az egész országból, amiket néhány étterem és bazár mellett elhaladva lehetett felfedezni. A legjobbak a 60-as, 70-es évekből bemutatott házak voltak, amik külsőleg és berendezésileg is teljes hasonulásban voltak nagymamáink otthonaival, ahol gyermekkorunkat töltöttük. Vicces és kicsit nosztalgikus volt látni a nálunk is ismert szocreál giccs klasszikus berendezési tárgyait...

Szeptemberben névnaposak voltak a lányok, aminek kapcsán régi jó szokásunk szerint élmény-ajándékot kapott mindenki. Rorónak egy delfinárium-látogatást szerveztünk, ami nagy élmény volt nekünk, felnőtteknek is: négy delfin és három fóka szórakoztatta a nagyérdeműt, emellett az idomárok (egy fiú és egy lány) is maradandót alkottak, többek között akrobatikából is.

Edit-napon egy vicces retró-villamosozást tartottunk, ami elsőre nem volt egyértelmű, tekintettel a Kijevben élesben is futó villamosok állapotára. Azért vannak kivételek is, á la Euro 2012:

Amivel mi mentünk, az tényleg egy retro-darab volt, mintegy 70-éves tramvaj, csak mi utaztunk rajta, illetve még a vezető néni, akivel nem szkandereztem volna szívesen, de testalkata ellenére nagyon aranyos volt, és elmondta, hogy 41 (!) éve vezet vilit Kijev utcáin. Nem volt rossz az utazás sem, mintegy 2 órán át zötykölődtünk, de gyakorlatilag egy büfékocsi felszereltségével bírt a jármű, úgyhogy jót piknikeztünk a magunkkal hozott házi készítsű fasírtból, sült krumpliból, sörből és csokiból. Roró a végén - egy töxép erdei szakaszon - még "vezethette" is a vilit (najó, csak a gázpedált nyomta, de azt is élvezte).

Juteszembe, annak idején én is kaptam egy mókás emeletesbuszos-városnézést a lányoktól a névnapomra még júniusban, ami nemcsak azért volt poén, mert Kijevet ugye nem ismerjük, hanem azért is, mert egy korábbi névnapom alkalmával Edit már szervezett nekem egy ilyet - Budapesten...Ajánlom mindenkinek, hogy eccer próbálja ki egy turista szemével nézni a fővárosunkat, mert hajlamosak vagyunk rengeteg szépség és érdekesség mellett elmenni, ha amúgy is az adott városban töltjük mindennapjainkat.

Apropó, házi készítés: felfedeztem szakácsi vénámat, és mostanában hetente kb. kétszer főzök valamit a családnak. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy frenetikus a fogadtatás! Igaz, hogy kezdő konyhatündérekre jellemző módon nagyjából egy mosogatógépnyi lábast használok el egy tejbegríz elkészítéséhez, de az internet és a lelkes nagymamák segítségével tiszta Paprika TV-t rendezek a lakásunkban, egészen jó eredménnyel. A baconba göngyölt májra illetve aszalt szilvára, valamint a tökfőzelékemre különösen büszke vagyok, főleg, miután a kislányom (és a feleségem is) tíz ujját megnyalta utánuk...Azért még vannak kihívások, legutóbb például már késésben voltam a bevásárlásba induláskor, amikor eszembe jutott, hogy gőzöm sincs a megvásárolni kívánt hentesáru orosz nevéről. Már az udvarból visszarohantam a lakásba, és egy gyors szótárazást követően jobb híján a kézfejemre firkáltam (cirill betűkkel) a keresett szót. Később a közértben sétálva tűnt fel, hogy mintha félrehúzódnának előlem az emberek, és idegesen összesúgnak a hátam mögött, kerülve a tekintetemet. Utólag jöttem rá, hogy vagy elmebetegnek, vagy egy különösen kemény börtönt megjárt nehézfiúnak nézhettek, akinek a sitten szerzett gúnyneve van a kezére tetoválva: OLDALAS...

Azért felfedezgetjük a helyi éttermeket is, amiből van bőven,jobb és rosszabb, illetve olcsóbb és drágább is. A múltkor például egy ideszármazott francia hentes étteremláncolatának egyik tagját kerestük fel, és igazán hangulatos vacsit fogyasztottunk itt, kicsit a Montmartre-ra emlékeztető környezetben.

Egyébként érdekes hangulata van annak, ha az ember ennyire a belvárosban lakik (az elmúlt években ezt ugyebár nem igazán tapasztaltuk meg). Szinte minden hétvégén valamilyen szabadtéri koncert, heppening, rendezvény van a közvetlen szomszédságunkban, záróakkordként tűzijátékkal. Ez utóbbit leginkább csak halljuk, mivel a környező házak eltakarják a látványosságot. Tényleg, lehet, hogy nem is tűzijáték, hanem kormánypuccs van hetente? Annyira sajnos nem vicces a dolog, a helyi Váci utcán több hete farkasszemet néznek egymással a Tyimosenkó Juli bebörtönzése ellen és mellett tüntetők, és a legutóbbi vasárnap reggel is alig akartak visszaengedni az utcánkba a rendőrök, miután kocsival elgurultam a pékhez, mondván: evakuációs zónában vagyunk. Azért valahogy bekönyörögtem magam, de utána némileg ideges érdeklődéssel néztem az erkélyünkről, amint a 30 főnyi, valamiért tüntető csapatot körülveszi a háromszor annyi kommandós, rendőr, katona, civil ruhás rendőr, karhatalmista stb. stb. Hát igen, zajlik az élet...Szerencsére a vidám rendezvények túlsúlyban vannak, a múlt héten például nemzetközi filmfesztivál keretében öt estén keresztül filmeket vetítettek a Sofiyska katedrális előtti téren felállított szabadtéri moziban. Utolsó nap mi is beültünk Roróval a nézőtérre (Edit éppen Párizsban időzött), és bár a filmről a késői kezdés miatt lemaradtunk, azért jól éreztük magunkat.

Még egy B-kategóriás világsztárral is találkoztunk, aki az egyik filmjét promótálta: Marc Dacascosnak hívják az illetőt, elsősorban harcművészként jeleskedik a filmjeiben, és bár nem annyira ismert, mint Van Damme, de a mimikai repertoárja és színészi kvalitásai nagyon hasonlóak...Azért örültünk neki, bár autogramot nem mertünk kérni tőle, nehogy miszlikbe aprítson minket.

Ha már akció-sztárokról esik szó, megemlítem, hogy pár napja elmentünk Roróval a két sarokra lévő minőségi (tényleg) fodrász-szalonba, hogy némi tincset hullassunk. Gondoltam, hogy végre valóra váltom régi álmomat, és egy olyan frizkót vágatok magamnak, mint amilyen Schwarzeneggernek van a Vörös Zsaruban (vagy az összes filmjében?...bocs Steve, ez övön aluli volt...). Megpróbáltam elmagyarázni a fodrászlánynak, hogy most úgy nézek ki, mint Conan, a barbár (nemcsak a hajam miatt), ehhez képest kéne egy kommandós parókát varázsolnia a fejemre. A kommunikációban hiányos nyelvtudásomnak köszönhetően valami félrecsúszhatott, mert amikor a gyevuska közölte, hogy ez már az (értsd: kész), akkor úgy néztem ki, mint Jevgenyij Pljuscsenkó, a híres orosz műjégtáncos (kivéve, hogy nem lettem szőke, és az orrom sem nőtt meg Pinokkió-méretűre). Szerencsére a másnapi hajmosást követően már elmúlt a baj, de a lányok azért jól szórakoztak rajtam (fotó nem készült, ne örüljetek!!).

Ennyit rólunk dióhéjban! A következő blogom egy különkiadás lesz, mégpedig egy szocio-politikai görbe tükröt próbálok állítani az ukrán valóság elé, amelyhez bőven gyűjtöttünk már háttéranyagot. Fő célkitűzésem az lesz, hogy megtaláljam (veletek együtt) a tíz különbséget a jelenlegi ukrán társadalmi berendezkedés és egy primitív afrikai törzs működése között (na jó, ne akarjunk Mission Impossible-t gyártani, elég lesz 5 különbség is...).

A hagyományoknak megfelelően a végére egy filmkvíz: aki először felsorol nekem 3 filmet, amiben Marc Dacascos szerepel, annak hozok egy igazi ukrán alámondással készített angol nyelvű filmet (itt ugyanis a TV-ben is zömében ilyenek mennek: nem szinkronizálnak, hanem alámondanak, úgy, hogy iszony idegesítő módon hallani az eredeti beszédet és utána a monoton ukrán dumát is...mint a 80-as évek végén nálunk is közkézen lévő kalóz-videókon!).

Ja, ha már film, jöjjön egy ráadás, úgyis hiányoltátok a képanyagot. A különösen erős idegzetűeknek ajánlom az alábbi rövidfilmet, amely egyúttal arra a kérdésre is választ ad, hogy mivel is tölti a munkaidejét a Renault Credit Ukrajna vezérigazgatója? A mellékelt ábra szerint egész napos idegőrlő összetartásokra jár a tengerpartot idéző Kijev-közeli tóhoz, ahol kőkemény csapatépítő vetélkedőkön vesz részt. A szóban forgó legutóbbi egy filmkészítési verseny volt,amelynek végén a pártatlan (csak franciákból álló) zsűri elbírálta a csapatok produkcióit. A kedvesem volt az egyetlen nem ukrán/orosz anyanyelvű, aki vállalta a szereplést az egyik filmben, de aki ismeri őt, az ezen igazán nem lepődik meg.

Jó szórakozást, Evviva Mexico!!!Ayayayaaay...

Evviva Mexico!

Odessai hullámvasút

Daragije Ribjata! Ismét jelentkezem, ezúttal egy kihelyezett riporttal a Fekete-tenger gyöngyéből, a cári oroszország büszkeségéből, Odessából! Konkrétan jelen pillanatban az odessai reptéren üldögélünk (a földön, hátunkat a falnak vetve, mivel nincs hely a váróban), vasárnap este 10 van, és várjuk, hogy alig két órás késést követően végre felszállhassunk a gépünkre. Csütörtökön délután érkeztünk Edittel és egy kollégájával, Mihail-lal (a haveroknak: Misa), hogy utóbbiak aznap és pénteken helyi autókereskedő partnereket látogassanak végig, aztán meg itt töltsünk egy jó kis fürdőzős hétvégét a kedvesemmel. Hát most megkísérlem leírni itteni élményeinket, amihez nem véletlenül választottam a fenti címet, csak figyuzzatok idefele.

Mit érdemes tudni Odessáról? Útikönyv hiányában pár dolognak utánanéztünk a neten, hogy mégis képben legyünk, ha már od(a)ess(a) fene minket: állítólag az ókori görögök szakították át elsőként a célszalagot itt hajóikkal (el is nevezték a helyet Odessus-nak), aztán a szokásos földközi-tengeri tobzódás megfigyelhető volt (föníciaiak, illírek, talán egy kicsit a rómaiak is), de aztán a már korábbi szösszenetemben említett mongol-tatár turisták busza is befutott, és egészen az 1700-as évekig napoztak itt a bícsen (a várost szerényen saját magáról nevezte el akkoriban az egyik felvilágosult kán bácsi, akit sajnos Kotzibej-nek hvtak, úgyhogy nem emeltek neki szobrot utólag.) Ellentétben II. Kati cárnővel, aki, miután a nagy orosz birodalom terjeszkedése jegyében lenyomta a tatárokat, mint a gombot, elkezdte a jelenlegi „európai” város építését. Odessa kb. 150 évig (egy bizonyos októberi forradalomig) virágzó fénykorát élte, és előkelő helyen jegyezték nemcsak a cári Oroszországban, hanem Európában is. Szerencsére a belvárosban rengeteg épület megmaradt ezekből az időkből, és még az egyébként mindenhová beburjánzó Sztálin-barokk házak vagy panelek sem csúfítják el (annyira).

A szovjet időket hagyjuk, mindenesetre a CCCP szétesése után szerintem derék ukrán barátaink sem értették egészen, hogyan is csöppenhetett az ölükbe egy ilyen kincs (a Fekete-tenger északnyugati partjaival és a Krím-félszigettel együtt), és maradjunk annyiban, hogy még most is tanulják, hogy hogyan is bánjanak vele. Van még hova fejlődniük…

Szóval, alapvetően nem hullámvasutazni mentünk Odessába, de végül is volt ebben részünk, átvitt és konkrét értelemben is. Kezdem mindjárt azzal, hogy csütörtökön kora este leszálltunk az odessai reptéren, és egy korszerű reptéri busszal (lásd lent) kiszállítottak bennünket rögtön az utcára, ahol gyakorlatilag licitálásos alapon mindenki átvehette a targoncáról a neki tetsző bőröndöt.

Ez még önmagában inkább vicces volt, mint kellemetlen, annál is inkább, mert remek időnk volt, ragyogó napsütés, úgyhogy gondoltam is magamban, hogy amíg Editék elhúznak Misával az esti dealerükhöz, addig majd én jól lezúzok a tengerpartra, miután bekvártélyoztam magam a szállónkba. Na ebből nem lett semmi, hogy miért, azt megtuggyátok a reklám után (mekkeztük az ereszkedést Kijev irányába, úgyhogy kicsit kikapcsolódok laptopilag).

Itt vagyok ismét, kicsit szaggatottra sikeredik ez a beszámoló, no de sebaj, több is veszett a Don-kanyarban. Szóval, miután elváltunk Editéktől, tapasztalt utazó módjára fölényes modorban leráztam a nekem támadó taxis hiénákat, akik rögtön 300 ukrán hrivnyáért (tuggyátok, ez itt a pénznem, nem a torokgyík helyi elnevezése) be is akartak volna vinni a városba. Ehelyett odalejtettem a hivatalos taxistandhoz, és rendeltem egy sárgát - 65 buznyákért (van némi különbség, nyet?). Mongyuk hamarosan rájöttem a dolog hátrányára is, mert hogy alig fél órát várattak a járdaszegélyen, majd végül többszöri sürgetésre megesküttek édesanyám életére, hogy 1 perc múlva itt lesz a taxi, igaz, hogy meg kell osztoznom rajta két amerikai túristával, akik hozzám hasonlóan okosak és takarékosak próbáltak lenni. Időm ekkor még volt, úgyhogy nem izgultam túlzottan. Még akkor sem, amikor a várakozás alatt csikorgó gumikkal megállt tőlem 1 centire egy hátsó szpojlerrel felszerelt, egyébként szakadt verda (tőlem 5 méterre még legalább ötvennel ment, úgyhogy már felidéztem magamban a Maláj Tigris 4. részét, amikor Kabir Bedi a tigrisugrást gyakorolja Sir Kán nevü haverjával). A sofőr – mint kiderült, szintén taxis – kiugrott, bevágta (szó szerint) a rá váró utas bőröndjeit majd az utast is a kocsiba, és ugyanolyan tempóban elszáguldott. Újdonsült amerikai barátaimmal kárörvendve kiabáltunk a szerencsétlen utas után egy „Good Luck”-ot, és meg is jegyeztük, hogy többek között a teljes hosszában végigrepedt szélvédő sem ígér túl sok jót neki. Naja, ekkor futott be a mi járatunk. Önmagában a kisbusszal még nem lett volna baj, tágas volt, jól be is rendezkedtünk benne, még azon is túltettük magunkat, hogy ennek is végig volt repedve a szélvédője, csak az volt a baj, hogy hosszú életének utolsó aktív pillanatait töltötte az ideúton. Vagyis konkrétan ott rohadt le a taxistand előtt, se kép, se hang. Aki már próbált lemerült aksijú autót beindítani, az pontosan tuggya, milyen az, amikor elfordítod a kulcsot, és még csak egy nyekkenés sem hallaccik; na ez volt velünk. A sofőr becsületből még próbálkozott eccer-kéccer, de hamar rájött, hogy konyec filma. Félelmetes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, megörökítettem az ezt követő szerelési próbálkozásait, íme:

A tehermentesítő járat (egy szakatt BMW – nem fogjátok kitalálni – végigrepedt szélvédővel) kb. 10 perc múlva befutott. Ebben már szűkösen fértünk el, de legalább elindultunk, és még alkudtunk is az eredeti árból, tekintettel az addigi viszontagságokra. Megjegyzem, az egyik amerikai srác (egy floridai baseball-sapkás feka gyerek) addigra már eléggé feszült kezdett lenni, mivel - mint a társától később megtudtam - előző nap Isztambulban volt némi negatív felhangú kalandjuk, úgyhogy már sokallta egy kicsit a keleti romantikát. Én viszont derűsen viseltem a megpróbáltatásokat még vagy 5 percig, amikor is rájöttem, hogy a lerobbant taxiban hagytam a hátizsákomat minden papírommal, pénzemmel stb. A BMW-s készségesen visszafordult plusz 20 grivnyáért, a cuccom megvolt, mindenki heppi, alig egy órával a gép landolása után elindulhattunk végre a városba.

A komor amerikai épp kezdett egy kicsit felengedni, amikor egy különösen gáz külvárosi környéken haladtunk keresztül (deep-Józsefváros feeling, megtoldva egy lengyel piac szerű zsibvásárral, Rejtő-féle kétes alakokkal), és még egy rosszmájú poént is megeresztett, miszerint reméli, hogy nem ezen a környéken van az én szállodám. A következő pillanatban megálltunk egy elhagyatott mellékutcában, ahol egy lepukkant villamosremíz oldalának támaszkodott a Tokio Hotel (mínusz 3 csillag), amiről sajnálatos módon kiderült, hogy az ő szállodájuk. A taxis gyerek úgy röhögött, hogy majd kiesett a kocsiból, miközben a feka – felocsúdva az első sokkból – nekiesett a haverjának, hogy az hogy foglalhatott le egy ilyen lepratelepet az interneten. Némi közjáték után – az úri közönség táncol – a feka kijelentette, hogy nincs az a pravoszláv atyaúristen, akinek a kedvéért ő hajlandó lenni bemenni ebbe a szállóba, úgyhogy végül megegyeztünk, hogy eljönnek velem az én hotelembe, hátha ott van hely. Nagy nehezen meg is érkeztünk a teljesen kultúrált szállóba, ahol hely ugyan nem volt nekik, de addigra kissé lenyugodtak a kedélyek, úgyhogy könnyek közt búcsút vettünk egymástól, és az amerikaiak továbbálltak szállást keresni.

Miután a kissé bonyolult célhoz érést követően megnyugodva elfoglaltam a szobánkat és lezuhanyoztam, épp indultam volna valami harapnivalót keríteni, amikor is rájöttem, hogy nincs meg a fényképezőgépem. Egész végig a nyakamban volt, de aztán visszagondolva rájöttem, hogy a Tokio Hotel előtti vita hevében én is kiszálltam és leraktam a gépet az ülés elé a taxiba. Na, ekkor már én is kezdtem feszült lenni. Nem fárasztalak benneteket az este további részleteivel, a lényeg az, hogy mintegy 3 órán keresztüli (főleg orosz nyelvű, ez ugyebár egy olyan nyelv, amit nem beszélek) telefonálás, nyomozás, valamint egy újabb reptér oda-vissza út után, mintegy este 11 órára befutott a BMW-s taxis arc a fényképezőgépemmel, és 50 grivnya előre jelzett hálapénz szemrebbenés nélküli átvételét követően elégedetten távozott. A bárpult mellett – már Edit és Misa társaságában, akik egyébként jót mulattak a kalandjaimon – egyenleget vonva nem voltam túl boldog: összességében az újabb reptéri úttal és az egyéb kiadásokkal kb. másfélszer annyit költöttem, mintha az első hiéna taxis karjaiba borultam volna, nem vacsoráztam semmit, és még a fotóapparátom is majdnem elveszett. Reméltem, hogy ennél csak jobb vár ránk Odesszában.

Szerencsére valóban ez volt a hullámvölgy, a következő három napról csak jókat tudok írni. Edit pénteken még letutta a dealer-látogatásait, én ezalatt a webáruházas ügyeimet intéztem a szállodai Wi-Fi közreműködésével, illetve megmártóztam a Fekete-tenger habjaiban. Bár a partra vezető mintegy 1 km-es út elég vadregényes volt, maga a tengerpart kifogástalannak bizonyult: homok, meleg tenger, tiszta víz, bombázó csajok, hideg sör és forró kukorica.

Herz, was willst du mehr? – mondaná a művelt moldáv. (Erre az országra egyébként eccer még kitérek részletesebben, nemcsak azért, mert mintegy 40 km-re húzódik a határa Odessától – és emiatt tengerpart nélkül maradt, vagyis jól mexívta – hanem mert szerény és teljesen szubjektív véleményem szerint semmi értelme a létezésének. Erről most nem mondanék többet, csak még az jut eszembe, amikor Motor barátom, kislánya azon kérdésére, hogy hogyhogy léteznek meztelen csigák, magától értetődően azt válaszolta, hogy „ha vannak a Földön portugálok, miért ne lehetnének meztelen csigák is?”. Mindenkinek megvan a maga kedvenc nemzete, nicht wahr?) Szóval, pár órát eltöltöttem a strandon, ragyogó napsütésben, és utólag csak azt sajnáltam, hogy a naptejet fennhagytam a szállodában, mivel a leégéstől most olyan az orrom, mint egy különleges formájú, Csernobil környékén termesztett burgonya. Aki látott már síeléskor leégve, az tudhattya, hogy nem egy lányregénybe illő látvány. A feleségem együttérzően csak ilyeneket kérdezget, hogy: „Nem zavar a kilátásban?”

Szombaton egész napos városnézést tartottunk, amit merek ajánlani mindenkinek, mivel Odessa belvárosa valóban szép, helyenként kifejezetten Budapestet idéző utcákkal, árnyas parkokkal, sétálóutakkal. A helyi Operaházra például joggal büszkék, nagyon hasonlít a mi gyönyörű Operánkra, talán mert hasonló korban is épült. Ha már arra jártunk, vettünk gyorsan két jegyet a szombat esti Hattyúk Tava balett előadásra, ami a körítés miatt is emlékezetes élmény volt, másrészt ha valaki csak annyira áll közel a baletthoz, mint én (fényévben mérhető a távolság), annak is abszolút élvezetes.

Az időjárás sajnos nem fogadott minket kegyeibe (ez a nyár úgy láccik, egész Európában erről szól), úgyhogy a tengerpartra már nem terveztünk visszatérni (ember tervez…), ellenben vasárnap többek között kipróbáltuk a helyi vidámparkban az óriáskereket és a valódi hullámvasutat is.

Az előbbi tetejéről látható a jövő évi foci EB-re épülő monstre stadion is. Ezt csak azért mondom el, mert Edittel a városban sétálgatva áthaladtunk azon a nagy tengerparti parkon is, aminek a közepén a stadion áll, és megállapítottuk, hogy finoman szólva eltérő nézeteket vallunk a környezet ápolásáról és szépítéséről az odessai (de általában véve az ukrán) házigazdáinkhoz képest. Kijevben is sokszor megfigyeltük már, hogy minimális pénzbeli és infrastruktúrális ráfordítással látványosan javíthatnák pl. terek, utak állapotát, de egy adott környék barátságosabbá, neaggyisten turistacsalogatóbbá tétele úgy tűnik, errefelé nem szerepel a prioritások között. Az említett odessai park kb. akkora, mint a Népliget, de van egy nagy helyzeti előnye (az Üllői út helyett a Fekete-tenger szegélyezi, azért ez a meccs még a legnagyobb budapesti lokálpatriótáknál sem lehet iksz). Ehhez képest az odessai városvezetők áldásos tevékenységének hiányában a park legnagyobb része elkeserítő látványt nyújt: gazos, kiégett fű, szemétlerakatok minden második szemetes körül, 50 éves rozsdamarta vas játszótér maradványok, sárlepte, pocsolyakerülgetős utak, kóbor kutyák…Tudom, hogy elfogult vagyok, és ilyenek otthon is vannak, de azért nem ilyen koncentrációban és ennyire központi helyen. Nagyon remélem, hogy egy év alatt nemcsak a stadiont építik fel, hanem csodát tesznek a parkkal is, mert adottságait tekintve zseniális hátteret lehetne itt teremteni az EB-meccseknek, de őszintén szólva azért vannak kételyeim.

Az egész ukrán valóságot belengi valami hanyag szocreál nemtörődömség hangulata, ami jellemzi azokat, akiknek dolga lenne valamit jobbá tenni, de tojnak bele, meg azokat is, akik használják, mondván, jó az nekik így is. A reklámból ismert előtte-utána feeling ugrik be nekem mindig, amikor az odessai parkhoz hasonlóakat látok. A legjobb példa talán a budapesti Bazilika előtti tér jó 20 évvel ezelőtt (rendezetlen, zsúfolt autóparkoló, gáz közlekedéssel) és most (díszburkolatos sétálóövezet szobrokkal, kávézókkal, nyüzsgő turistaélettel). Summa summárum: szubjektív véleményem szerint Ukrajna ezen a téren legalább 20 évvel mögöttünk van. Az élet igazságtalansága, hogy a foci EB-t ennek ellenére ők rendezik és nem mi, de hát erre megvan a magyarázat. (Tudjátok, hogy milyen telegram-üzenetet küldött volna Ukrajna Magyarországnak, ha a közös magyar-horvát pályázat nyer, és nem ők: „Gratulálunk. STOP. Földgáz. STOP. Kőolaj. STOP.”)

No de lassan befejezem, mert amúgy is szaggatott a tempóm (mostani soraimat már Lido di Veneziáról írom, lassan két hét telt el az odessai túra óta). Sajnos a hullámvasút egy mélyponttal ért véget, amit még megosztok veletek, okulásul a következő nemzedékeknek. A belföldi repülőjárat már az odaút során, Kijevben is vagy 5 órát késett, és visszafelé vasárnap este is megőrizte ezt a jó szokását, igaz ezúttal csak 3 órára taksálták a csúszást. A baj csak az volt, hogy ez ugye már a reptérre érkezvén derült ki számunkra. Rövid de erőteljes bosszankodást követően beraktuk a bőröndünket a csomagmegőrzőbe, majd lezúztunk taxival a közeli Arkadia beach-re, ami a leghíresebb Odessában (pénteken nem itt voltunk). A tengerpartra vezető út jópofa, széles gyalogos sétány, tele nyüzsgő fürdőruhás néppel, kétoldalt vurstli-szerű árusbódékkal, céllövöldével, bambi, zizi, amit akartok. Az egyik ilyen bódéban akviráltam is magamnak egy jóféle helyi seritalt (ezekben az ukránok szerencsére nem szűkölködnek), és menetközben amúgy az üvegből húzogatva andalogtunk Edittel lefele a strand irányába. Már majdnem ott voltunk, amikor a tömegből a hátunk mögé lépett két fiatal rendőr, és kifejezték abbéli szándékukat, hogy igazoljuk magunkat. Mivel azt hittük, ártatlanok vagyunk (legalábbis büntetőjogi értelemben véve), vettük elő nagy svunggal az útleveleinket. Azonban a törvény zordon őrei hamar közölték, hogy nekik bizony a sörrel van bajuk, mégpedig nem (csak) az, hogy nem kaptak belőle, hanem az, hogy „az Ukrán Köztársaság területén tilos közterületen alkoholt fogyasztani”. Innentől kezdve elindult egy eleinte csendes mederben folydogáló, aztán egyre haragosabban áradó vitaműsor, amelyet a nézők szavazatai alapján valószínűleg én nyertem volna, de sajnos nem voltak nézők, vagy nem mertek szavazni. Visszagondolva tudom, hogy ha a repülő késése miatti frusztráció nincs bennem, higgadtabban viselkedtem volna, de hát nem így történt. A lényeg az, hogy közöltem velük, hogy: 1) most jövünk Odessa belvárosából, ahol minden sarkon sörözgetnek a gyermeküket sétáltató joviális családapák és senki hozzájuk se szól; 2) talán van különbség az én sörözgetésem és egy csapat mattrészeg futballhuligán ittas randalírozása között, merthogy inkább ilyenekkel foglalkozzanak; valamint 3) külföldiek lévén nem ismertük ezt a tilalmat, sehol nem volt kiírva (ha lett volna, sem értettük volna meg), úgyhogy summa summárum: nem fizetek, megyünk a strandra, hagyjanak békén. Határozott fellépésemnek meglett az eredménye, mivel a közegek közölték, hogy akkor induljunk az őrsre, ahol is felvesszük a jegyzőkönyvet, ami legalább 3 órát fog igénybe venni, és egyébként a törvényben meghatározott minimálisan kiszabható birság 250 Oriza Hrivnyák (kb. 6e Ft). Eddigi rendőr-megvesztegetési forgatókönyveimet felidézve itt éreztem úgy, hogy véget kell vetni a beszélgetésnek, mert ezek zseton nélkül nem fognak elengedni. Ennek megfelelően barátságosabb hangnemre tértem át, közöltem, hogy másfél óra múlva megy a gépünk, oldjuk meg okosba, és nyújtottam nekik az útlevéllel álcázott 50 grivnyát. (Misa – Edit kollégája – elmondása szerint ez a hallgatólagosan elfogadott kenőpénz nagyságrendje egy átlagos közúti igazoltatás során). De már ezek kemények voltak, mint a vídia, és félreérthetetlen mozdulatokkal jelezték, hogy mindenképpen szeretnék kikérni lakberendezői véleményemet az őrs új tapétájával kapcsolatban. Na mondom magamban, ennek a fele sem tréfa, úgyhogy megindultunk Edittel a nyomukban (még a sört is kidobatták velem!). A lényeg az, hogy a végén 200 grivnyát kellet nekik fizetnem – persze zsebbe -, és 10 perc alatt letuttuk a dolgot, de még most is felháborít ezeknek az amúgy szimpatikus (nem vicc!), fiatal, angolul viszonylag beszélő (ez nagy szó!) rendőröknek a korlátolt, pénzéhes, korrupt és turistaellenes viselkedése. Most persze megint elfogultsággal vádolhattok, de egy ilyen szerintem otthon nem történhetne meg, és főleg az lepett meg, hogy nem egy kommunizmusból itt maradt, akkori hangnemhez és erőszaxervezeti tekintélyhez szokott ötvenes kiképző őrmester adta ezt elő, hanem láthatólag két pályakezdő rendőr, akiknek meg sem fordult a fejükben, hogy milyen képet festenek a magatartásukkal egy külföldi turistának, és mennyire akar az esetleg majd visszajönni ide, az amúgy sem óriási idegenforgalmáról híres országba-városba. Na mindegy, Virág elvtárs is megmondta: az élet nem habostorta…

Csókollak benneteket, lekközelebb ismét Kijevből jelentkezem újabb kalandokkal, ezúttal már egy négy és fél éves közveszélyes egyénnel kiegészülve.

Pokk

UI: A szokásos filmkviz a végére: a filmtörténelem egyik leghíresebb képsora játszódik Odessában, mégpedig a híres Patyomkin-lépcsőkön (amelyek élőben egyébiránt csalódást keltően lepukkantan néznek ki), többek között egy babakocsi főszereplésével. Aki megnevezi a film címét és a rendezőjét, azt meghívom egy igazi, hamisítatlan odessai hullámvasút-menetre!

Nye rabotajet!

Welkam bek tu áör só, Kijev jelentkezik ismét!

A legfontosabb hír: beköltöztünk, és már névtáblánk is van!

Szóval az a helyzet, hogy ismerkedünk a környékkel meg a várossal, és próbáljuk belakni a kérót, Edit pedig a munkahelyét. Amikor ezeket az örök érvényű mondatokat írom, immár több, mint egy hetes konkrét ukrán munkatapasztalattal rendelkező feleségem van, ami a túristás első élményeinket kicsit más megvilágításba helyezi, de hát ezért jöttünk ide végül is, vagymifene. Egyébként Edit munkahelyi élményei eddig teljesen pozitívak, mindenki nagyon segítőkész, de valahogy a pravoszláv jóistennek se akarnak magyarul mexólalni! Azt mongyuk soxor hallottuk eddig, hogy csökönyös fajta az ukrán, de hogy ennyire mindent egy lapra helyezzenek fel, azt nem hittük volna. Na mindegy, végül is van még három évük, hogy megtanuljanak, de azért többre számítottunk az első napokban. (Az igazsághoz tartozik, hogy a lakásunk tulajdonosa - szemöldöke után a Leonyid nevet kapta az ortodox keresztségben, a már ismert Natalya férje - Kárpátalján született, vagyis nagyon közel a tűzhöz, emiatt sok mindent alapból megbocsájtunk neki. Az pl. kifejezeten szimpi volt, hogy itt hagyták nekünk a kiegyezés korából származó barométerüket, amely magyar feliratokkal adja tuttunkra az időjárás változását. Ezenkívül egy gagyi bűvös kockát is örököltünk tőlük, amelyen Rozkóval már serényen gyakoroltunk, és ENNYIRE (ocseny malenkij) vagyunk a narancssárga kirakásától.)

Node, akarom mondani: eddig minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. A hosszú hétvégén (itt is ünnep!) sétálgattunk a környéken, és több szempontból is pozitív meglepetések értek. Van pl. kb. 5 perc sétára tőlünk egy remek sétáló/biciklizőút, ami egy domb tetején vezet végig, és amellett, hogy pazar a kilátás a Dnyeperre (ez a helyi folyó, a beszédhibámat gyerekkorban kikezelték), kb. 50 méterenként zseniális játszóterek vannak - de télleg!! A leginkább sógorunk, Friedensreich Hundertwasser (magyarul: Békebirodalom Százvíz, tehát egy szokványos, már-már gyakori germán névvel állunk szemben, ami miatt művészünk, valószínűleg kb. 10 éves korában hagyta ott a szüleit, mert alapvetően békés természetű volt, és nem hitt az erőszakban...) mester munkásságához tudnám őket hasonlítani, de majd a képek beszélnek helyettem. Mindenesetre Rozkó élvezi (na jó, mi is).

A sétaút végén indul egy szerpentin le a dombról a folyópartra, ami leginkább a várbeli Mesterségek Ünnepét idézi, csak ez egész nyáron így néz ki (állítólag). Árusok mindkét oldalon, tele érdekes cuccokkal (innen valók a találós kérdéseim nyereményei), valamint minden harmadik stand a régmúlt (?) szovjet birodalom relikviáival van tele ("Hős szovjet anya" és hasonló kitüntetések). Nálunk általában az Ecserin lehet ilyeneket látni, de összehasonlítva, az itteni választék és mennyiség nagyjából megfelel a hajdani CCCP és (sajnos nem a hajdani) Magyarország arányainak.  Erről jut eszembe: lehet gazdagon komplett korabeli "földszínű" egyenruhát is kapni (lásd: Wass A: Adjátok vissza a hegyeimet!), tányérsapkával, miegymás.

Azt még szerintem nem tudták eldönteni kortárs ukránjaink, hogy őket annak idején mexállták vagy ők voltak-e a mexállók is, de ez egy alapvető dilemma az ukrán történelemben, Bogdan Hmelnyickij-ig visszamenőleg (lásd: H. Sienkiewicz: Tűzzel-vassal, az egyik kedvenc ifjúkori regényem). Mongyuk a hírhett Holodomor (a 30-as évek elején lezajlott szovjet terményelkobzás a "nép" nevében, aminek következtében kb. 10 millió ukrán halt éhen, go Sztálin, go!) alapján viszonylag egyértelmű a válasz, de azért még kérni fogok egy kis helyi közönség-segíccséget, hogy tutira mennyek.

Ehelyütt emlékezzünk meg Bulgakov mesterről is, aki Margaritával vagy anélkül de mintegy 10 évet lakott Kijevben, íme a bizonyíték, amit csak azért raktam ide, mert a kislányunk készítette a fotót:

A szerpentin alján egy, leginkább Szentendre belvárosához hasonlító városrészbe (Podil) jutunk, ami a folyó partyán van, és ahonnan egy siklóval lehet visszajutni a domb tetejére, az egyik székesegyházhoz. Ezek tisztára lekoppintották a budai siklót, azzal a különbséggel, hogy az egyik kis téren, a zebrára néző földszinti, fal és tető nélküli, viszont szellős és világos, élhető kéróban lakik egy néni néhány kutyával (lásd lent), ha valaki látta a Korcs szerelmeket (Amores Perros, egy zseniális mexikói film), akkor ráismerhet a fílingre. (Ha zöld a gyalogoslámpa, a bal lábát, ha piros, a jobbat nyújtya ki a néni, így tulképp színtévesztőknek ő az akadálymentesítés, ettől függetlenül valószínűleg nem kap túl sok zsetont a helyi önkormányzattól.)

Végezetül arra gondoltam, hogy indítok egy rovatot (Monty Python után szabadon "It's the Szocreál"-nak neveztem el) a blogomon belül, ahol olyan, meghökkentő, idegesítő vagy vicces élményekről számolok be, amelyek akár kis hazánkban is előfordulhattak volna mongyuk 15 évvel ezelőtt, de itt talán markánsabbak még ezek a hatások. Már összegyűjtöttem pár ilyet, most megosztom veletek az elsőt. Hogyaszongya: elmentünk Rozival egy helyi barkács áruházba, ami akkora, mint 3 Praktiker együtt. Felvilágosult urbánus fiatalember lévén joviálisan odalejtek a parkolóban található egyik bevásárlókocsi-droszthoz, ahol sorokban állnak az egymásba csúsztatott verdák, amikor is látom, hogy egy csüngőhasú vízidisznó külsejű neandervölgyi - akit elsőre valami kocsitologató helyi erőnek véltem - könyököl (illetve inkább ráfolyik) az első 5-6 kocsira, diszkrét kőművesdekoltázsát barátságosan felénk villantja, dekk lóg a szájából és közben trécsel az ott álló taxiban hasonlóan hanyagul helyet foglaló közlekedési professzorral. Ráutaló magatartással egy ötvenkopejkást harciasan előreszegezve megközelítem az objektumot, és félreérthetetlenül igyexem tuttára adni a daginak, hogy az alatta elterülő bevásárlókocsira lenne szükségem, mire emberünk gyakorlatilag felém sem pillantva hörög egyet a cigije mellől, valahogy így: "Nye rabotajet!" Ezt ugye többféleképpen is lehet értelmezni, hibás oroszsággal pl. úgy, hogy nem dolgozik (mármint a hájpacni), de ezt gyorsan elvetem, mert ez elég evidens anélkül is, hogy mondta volna. Úgyhogy azt a konklúziót szűröm le, hogy azt akarja tuttomra adni, hogy nem működnek a bevásárlókocsik. Mivel volt gyerexobám - ellenvéleményekkel kíméljetek - nem erősködöm, gondoltam, ide valósi, csak tuggya, mit beszél. Már indulok is a következő droszt felé, amikor megjelenik a valódi kocsitologató, aki viszont dolgozik, és éppen újabb kígyót akar betolni a többihez. Mondom neki, hogy aggyon egyet a saját sorából, mert azok ott nem működnek. Erre közli, hogy nem ad (valószínűleg azt is hozzátette, hogy tiltja a szabályzat, de ennyire még nem értem a nyelvet), ellenben elkezd üvöltözni a dagattal, amire az kis huzavona után megemeli a löttyett seggét, és - csodák csodája - az ötven kopejkásomat felhasználva remekül kihúzom az első kocsit alóla. Gondolatban kiosztom Gombóc Artúrnak a "Nem az én dolgom"-verseny első helyét, és még később partvisvásárlás közben is eszembe jut, hogy kifelé menet Ludas Matyit jáccom a hátán a partvisnyéllel. Erős, nem??

Mára ennyit, már csak két megosztanivalóm maradt: a csapvizet errefelé nem nagyon isszák, még a gyümölcsöt is palackos vízben mossuk meg, mint a ma elfogyasztott epret is. Írtam is erről egy verset á la Boborján: "Csak az a jó ukrán eper, amit nem öntöz a Dnyeper". Hej!

Végül a szokásos filmidézet: "-Mrs. Wagner, nincs önnek deja vu-je? - Nem tudom, kedves, de megnézem a kredencben." Aki vágja a filmcímet, kap tőlem egy eredeti ukrán moziplakátot egy közelebbről még meg nem határozott alkotásról, szigorúan cirill betűkkel (a hollywoodi sztárok nevei fonetikusan leírva nagyon viccesek tudnak ám lenni!).

Zárom soraimat, keltmintfent uralkodásunk első évében, Rex Pokk I. Hungaricum.

UI: Vasárnap repülünk haza Rozival, úgyhogy a további bejegyzések 2-3 hétre felfüggesztődnek, de kitartás, elvtársak, szorgos népünk stb.stb.

Jó városunk, Kijev - első benyomások

Daragije gyetyi, íme az első felvétel a kijevi házunk bejáratánál található kis állatkával:

Akinek erről az jut eszébe, hogy ha hozzánk jön vendégségbe, akkor egy szamár nyit neki ajtót, azt leendő ukrán barátaim figyelmébe ajánlom. (Lásd még Dolák-Saly R.: "A Klárit is csak azért ütöttem le, amikor hozzánk jött vendégségbe, mert túl halkan köszönt, és bevallom, nekem ez fáááájt...") De hogy szavamat ne felejcsem, now for something completely different.


Naszóvalakkortehátminekutánatulajdonképpenéspediglenvagyishogyakarommondani. Zdrasztvujtye mindenkinek a napfényes Kijevből (télleg!), az ezerkétszázéves szláv kultúra bölcsőjéből! Aki nem hiszi, járjon utána, kb. Kr.u. 800-ban helyi vikingek megalapították itt az első "Rusz"-t, amikor még Putyinék grizzlik voltak az Ural teherautókról elnevezett hegységben...Egy ideig együtt mozgott a mi történelmünk az övékkel: kereszténység felvétele, virágzó (de sötét) középkor, még egy helyi hercegnőt is hozzáadtak valamelyik Árpád-házi királyunkhoz, tatárjárás...na itt álljunk meg egy pillanatra, mert a kijeviek is megálltak, konkrétan olyan 750 évig, merhogy a mongol lovaspóló válogatott errefelé kicsit maradandóbbat alkotott, mint nálunk odahaza. Konkrétan földdel tették egyenlővé Kijevet (ha olvastak volna Cato-t, akkor ceterum censeo fel is szántyák és sóval hintik be), és néha még visszajöttek gyakorolni, ha már olyan jól sikerült a hadművelet. Vendéglátónk történelmében egy kis ugrás a következő érdemleges esemény, mégpedig1991, az ukrán független állam kikiáltása (most páran lehidaltatok, hogy nem Sevcsenko eladása a Milannak, de ez van). Nálunk is sok a kamu töriórán, de hogy ezek mit találnak ki erről a röpke 700 év nihilről, azt tudni se akarom. Illetve már hallottam róla ezt-azt, de erről majd máskor, a történelmi hátteret most váltsa fel az izgalmas és pezsgő (tatármentes) jelen! Íme:

Szóval megjöttünk csütörtökön (csetverg, a jövőben majd megemlékezem róla, hogy milyen sok szláv eredetű szavunk van) estefelé. Első pillanatképünk a lakásból alant található:

Hogy ne aluggyatok el, kétféle értelmezést kínálok a képhez, válasszátok ki a helyesnek véltet:
1) A tulajdonos, Natalya, kétségbeesve próbál elkapcsolni a helyi pornócsatornákról, amik azonnal bejöttek, ahogy bekapcsolta a TV-t annak demonstrálására, hogy működik. Én udvariasan nem nézek oda (mer amúgy is megvan letöltve az egész), Rozi meg szereti a Diszkaveri Csenelt.
2) Első családi fotónk hármasban Kijevben. Edit az ideúton csak csipszet és fast foodot evett a Coca Cóla mellé, amitől jelentős változáson esett át külsőleg (amint ezt a hatást a Super Size Me-ből már ismerhettyük).

Miután ezen túljutottunk, elárulom, hogy a belvárosban lakunk, egy kb. 120m2-es bérházi lakásban. Ennek több oka is van, pl. mert a legtöbb külföldi így csinálja; mert az érdi kertes ház feeling után ki akartuk próbálni Rozmaringgal az urbánus életet is; mert ez közel van Edit munkahelyéhez stb. A kéró nagyon rendben van, a blokknak saját belső udvara (inkább parkja) van játszótérrel, szökőkúttal, miegymás. Egy illusztráció erről (a piros nyíl jelöli a lakásunkat):

Az elmúlt két napban a környéket is igyekeztünk felfedezni, na ez se semmi. Kicsit olyan az érzésem, mintha a budai várban illetve a Bazilika mellett laknánk vegyesen, konkrétan az egyik legrégibb székesegyházra nézünk az erkélyről, sok nagyköveccség és minisztérium is van a környéken, tele van risztorannal, kávézóval, kocsmával (Rosie O'Grady's ír pub két sarokra, szlondzsa!), bankkal stb. Még a megérkezés estéjén elmentünk a nagy ijeccségre a közeli üzbég (!) étterembe, ahol is az általatok (Ricsi) már emlegetett "bárisnya-fenyegetés" testet öltött képviselőivel találtuk szembe magunkat, íme:

Én természetesen rezzenéstelen arccal és egy parlamenti tudósító szenvtelenségével dokumentáltam az eseményt (a további 200 kép megrendelhető nálam e-mailen), Rozi ellenben kijelentette, hogy ha nagy lesz, amellett, hogy anyuka lesz és hercegnő, a hastánccal is komolyan kíván foglalkozni. It's a hard life to be a lányos apuka, ugyebár...

De hol is tartottam, ja a környék: rögtön szemben velünk található az Ukrán Igazságügyi Minisztérium, amely körül eddig nagy nyüzsgést nem láttunk. Talán mert errefelé nem releváns egy ilyen intézmény?...Fúj, elég az ilyen megalapozatlan előítéleteken és mendemondákon nyugvó, ellenszenves megjegyzésekből! Inkább arról beszélek, hogy rögtön a minisztérium mellett áll egy csilli-villi toronyház, amely a jelenlegi államelnök (bizonyos Viktor Janukovics) gyermekkori baráttya tulajdonában áll, aki a legismertebb és legbefolyásosabb oligarcha mostanában ebben a szép országban. Na ott van nyüzsi, állandó lomtalanítást tartanak, amire abból következtettem, hogy csak kétajtós szekrények álldogálnak a bejárat előtt. Néha feltűnően csinos, saját maguk által valószínűleg miniszoknyaként definiált, alig derékon alul érő övet viselő hölgyek jönnek-mennek ki-be, a parkoló autók csak feketék, nagyok, és sok rajtuk az antenna,  de a mi efbíájos filmeken felnőtt  nemzedékünk tuggya jól, hogy nem a TV2 stábja kuporog bennük, Gulyás Lacival a kommentátorállásban.
Ha már Sevcsenkoról esett szó, állítólag ő is birtokolt egy lakást valamikor a szomszédságunkban (most, hogy már nem megy olyan jól neki, el kellett adnia, de a kilakoltatási törvény értelmében megtarthatta a főtérre néző földszinti Armani márkaboltyát, hogy azé kisnyugdíjas éveire is legyen mit a vodkába áprítanija). További ukrán sport-celebek gyakori előfordulását jelentették kémeink a szomszédos Sofiyskiy fitness centr i bjuti salon-ból (amelyikkel közös az udvarunk), állítólag a Klicsko tezsvérek rendszeresen edzenek itt, amikor nem vernek szét valakit valahol a világban. Spúr, ha érdekel, megtudom, mikor vannak itt, és szívesen kihívom őket...az uccára, egy autogrammért maximum. Erre a célra kölcsönkérem Rozi pöttyös Hello Kitty-s füzetkéjét, mindenki megírhattya, hogy milyen ajánlással kéri az autogrammokat és ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek a siker érdekében (tetováltatós kérésekkel kíméjjetek!).
Végül, de nem uccsósorban, átmentünk a szomszédos St. Sofiya székesegyházba, aminek van egy zárt kis parkja, ahol remekül lehet bringázni 4,5 éves gyermekeknek, piknikezni, andalogni, illetve ifjú párok sűrűn járnak ide esküvői fotóckodni. Rozival épp szemléltünk egy ilyen párocskát, akiket vagy 3 fotós instruált egyszerre, de elég gázul néztek ki, ráadásul a vőlegény végig napszemüvegben nyomta, ami még helyi szinten is kiérdemel a tízes bunkósági skálán egy 8,5-öt sztem...Ebbéli véleményemet nem is rejtettem véka alá kiccsaládom előtt, amire is Rozi gondolkozott egy kicsit, majd mintegy magának felsóhajtott: remélem, Zsombi majd leveszi a napszemüvegét...(jelmagyarázat nem ovis baráti körbe tartozóknak: már bölcsi óta együtt van egy ötösfogat, amelyet 2 ikerpár (segítek: az 4 db gyerek) plusz a Rozmaring alkotnak. Ebben a csapatban Zsombi az egyetlen fiú, és mint ilyen, Rozi leendőbelije, amit mindketten sűrűn és határozottan hangoztatnak, igaz, néha még összekeverik, hogy Zsombi a férje vagy a felesége lesz-e Rozinak és fordítva.)

Egyelőre ennyit rólunk, időm engedtével ismét jelentkezem, az érdeklődőknek majd rakok fel képeket az arckönyvemre, merhogy készítettünk párat. Daszvidannya, tovarisi, tsók mindenkinek!

Dr. Pokk

UI: Az első (két) Hard Rock Café póló elkelt, íme itt egy újabb filmes idézet, ezúttal egy James Hetfield-Matrjoska-Baba a fődíj (nem vicc, láttam ilyet, há de follyon ki a számem há házudok!), úgyhogy Mr. Eraser húzzon bele! Tehát az idézet: "...ne aggódj, neked is lehet még családod! Jön majd egy lány, aki igénytelen... aki nem érez szagokat...akinek minden mindegy..." (Segítségül: gyermekesek előnyben!)

On our way to Timbuktu

Háccóval, azúgyvót, hogy az ebben jártas barátaink (jelesül: Patri und Motor) rábeszéltek, hogy ha már Kijevbe költözünk családilag, akkor írjak már egy blockot. Mivel nem szoktam számlát adni (a mexikói vájlingbiznisz is még csak előkészületben), ezért eleinte idegennek tűnt a gondolat. De meggyőztek, hogy a blogírás manapság divatos, praktikus módja a kapcsolattartásnak (főleg, ha nem akarom mindenkinek ugyanazt 20x elmondani), és amúgy se lesz odakint semmi dolgom, úgyhogy mért ne írhatnék.

Hát most megláttyuk, mire jutok, mindenesetre megteszem az első bátortalan lépéseket (ezek már azok). Rögtön kezdetnek egy csendélet útközbenről:

Most éppen az anyósülésen (zdrasztvuj Katja Zsigmondova!) ülve írok, alig 95 km-re Kijevtől, egy kétnapos kocsikázás vége felé, amelynek során gazdagabbak és szegényebbek is lettünk, ami a tapasztalatokat illetve a pénztárcánkat illeti. Az például pozitív meglepetés, hogy a mintegy 1300km ukrán útszakasz nagy része kifejezetten jó állapotú aszfalt, sőt, már-már odáig megyek, hogy autópálya-szerű képződményről beszélhetünk elég sok helyen. Amiért mégsem lehet az otthon mexokott autópályát elképzelni, az az, hogy ez itt nem egy zárt pálya, hanem nyitott. Vagyis nincsenek külön fel- és lehajtók, a gyakran 2x2 sávos autópályán (ja, az M0 elbújhat, itt tankok is elférnének egymás mellett, amire lehet, hogy gondoltak is az építéskor) biciklisek és lovaskocsik is békésen közlekednek (előbbiek gyakran szemben is). Tókinabát ló: viszonylag sűrűn a semmi közepén zebrák tarkítják a pályát, amelyeken átmenni még senkit nem láttunk, a zebráktól távol viszont annál gyakrabban; lehet, hogy itt fordítva kell értelmezni ezt a dolgot, és csak a zebrán kívül szabad lelépni az úttestre? Fel- és lehajtók híján visszafordítók vannak, ami úgy néz ki, hogy időközönként a belső sávból a szemben lévő belső sávba (figyelem:  autópálya!) vissza lehet fordulni egy 180 fokos Barba-trükkel, kanyarodósáv nyista. Először nem értettem, hogy mért van kiírva az általunk már több órája elhagyott település egy visszafordító nyíllal karöltve, de aztán rájöttünk, hogy ezért: felmész a pályára, mész 2 km-t a céloddal ellentétes irányban, majd visszafordulsz és mész a cél felé. Ezzel a technikával mongyuk a Geisterfahrereknek segítenek, az biztos…

Meg kell állapíccsuk továbbá, hogy az egy m2-re eső háziállatok (lovak, tehenek, kecskék stb.) és rendőrök száma Ukrajnában igen jelentős, az eddigi legnagyobb, amit tapasztaltunk (ha a két csoportot összevonhatónak tekintjük, akkor valószínűleg világrekord közeli eredményt kapunk, legalábbis hátszélben, fedett pályán mindenképp). Mindkét fajtával találkoztunk gazdagon a két nap alatt, az előbbiekről íme egy illusztráció (hogy képet kapjatok, adok képet, hehe...)

Fontosnak tartottam különválasztani a háziállatokat a rendőröktől, mivel az előbbiek egyáltalán nem kértek tőlünk pénzt vagy „dokjumenti”, nem úgy, mint az utóbbiak. Adtunk is nekik bátran, az ukrán-magyar baráccság jegyében, összesen 2x300 hrivnyát (ez már a helyi pénznem, nem krákogtam, egyébként kb. 25Ft-ot ér 1 píz), záróvonal átlépéséért valamint gyorshajtásért. Mindkét esetben én voltam a sofőr, ami nyilván tiszta véletlen, ismerve vezetési szokásaimat, ezt bármelyikőtök megerősítheti (az ellenvélemények nem érdekelnek, úgyhogy ne strapáljátok magatokat). A kettőből az elsőre vagyok büszkébb, amikor egy hídon kamiont előztem, majd visszatérve a záróvonal számomra előírt oldalára, megpillantottam a völgyben egy kis házat, mely Radnótit juttatta eszembe, amikor rájöttem, hogy rendőrörs az, s a rendőr előtte áll, s integet. Az őrsre kénytelen-kelletlen betérve klasszikus hrabali kép fogadott: a fiúk uzsiztak, vajaskenyér, zsírpapír, felvágott, paprika, bicska, zsíros bajusz, izzatt tarkó, izzaccságfoltos hónajj, egyszóval minden megvolt (pálinkásüveget nem láttam, de biztos nem figyeltem eléggé). Aki elvette a papírjaimat, valószínűleg morcos volt a félbeszakatt uzsi miatt, mert odavágta azokat az asztalra, majd egy felháborodós nagyjelenet után durcásan kivonult az útra újabb áldozatok után kajtatva. Az egyik falatozó rendőr bácsi (ma ő játszotta a jó rendőrt) tört madzsarsággal jóindulatúan közölte, hogy gyorsan tegyek le az asztalra 500 hrivnyát, mielőtt a kolléga visszajön, mert nagyon megbántottam, és utána nem áll jót magáért. Na, ebből lett egy kis ecserizés után 300 a végeredmény, majd elváltunk békességben, baráccságban (bár sörözni azér nem fogunk összejárni asszem).

Ennyit az ideútról, jóéccakát gyerekek, a holnapi órára mindenki készüljön fel abból a témából, hogy miért fogyasztott Freud annyi kokaint, ami egy lónak is elég lett volna. (Aki elsőként megírja nekem, hogy ez melyik filmben volt, annak dedikálok egy Rock Café Kijev pólót, és a személyes kilátogatása alkalmával átadom neki.)

Tsókol apátok: Zoltán Lajosovics Arany-Tóth aka Pokk aka ATZ