Odessai hullámvasút

Daragije Ribjata! Ismét jelentkezem, ezúttal egy kihelyezett riporttal a Fekete-tenger gyöngyéből, a cári oroszország büszkeségéből, Odessából! Konkrétan jelen pillanatban az odessai reptéren üldögélünk (a földön, hátunkat a falnak vetve, mivel nincs hely a váróban), vasárnap este 10 van, és várjuk, hogy alig két órás késést követően végre felszállhassunk a gépünkre. Csütörtökön délután érkeztünk Edittel és egy kollégájával, Mihail-lal (a haveroknak: Misa), hogy utóbbiak aznap és pénteken helyi autókereskedő partnereket látogassanak végig, aztán meg itt töltsünk egy jó kis fürdőzős hétvégét a kedvesemmel. Hát most megkísérlem leírni itteni élményeinket, amihez nem véletlenül választottam a fenti címet, csak figyuzzatok idefele.

Mit érdemes tudni Odessáról? Útikönyv hiányában pár dolognak utánanéztünk a neten, hogy mégis képben legyünk, ha már od(a)ess(a) fene minket: állítólag az ókori görögök szakították át elsőként a célszalagot itt hajóikkal (el is nevezték a helyet Odessus-nak), aztán a szokásos földközi-tengeri tobzódás megfigyelhető volt (föníciaiak, illírek, talán egy kicsit a rómaiak is), de aztán a már korábbi szösszenetemben említett mongol-tatár turisták busza is befutott, és egészen az 1700-as évekig napoztak itt a bícsen (a várost szerényen saját magáról nevezte el akkoriban az egyik felvilágosult kán bácsi, akit sajnos Kotzibej-nek hvtak, úgyhogy nem emeltek neki szobrot utólag.) Ellentétben II. Kati cárnővel, aki, miután a nagy orosz birodalom terjeszkedése jegyében lenyomta a tatárokat, mint a gombot, elkezdte a jelenlegi „európai” város építését. Odessa kb. 150 évig (egy bizonyos októberi forradalomig) virágzó fénykorát élte, és előkelő helyen jegyezték nemcsak a cári Oroszországban, hanem Európában is. Szerencsére a belvárosban rengeteg épület megmaradt ezekből az időkből, és még az egyébként mindenhová beburjánzó Sztálin-barokk házak vagy panelek sem csúfítják el (annyira).

A szovjet időket hagyjuk, mindenesetre a CCCP szétesése után szerintem derék ukrán barátaink sem értették egészen, hogyan is csöppenhetett az ölükbe egy ilyen kincs (a Fekete-tenger északnyugati partjaival és a Krím-félszigettel együtt), és maradjunk annyiban, hogy még most is tanulják, hogy hogyan is bánjanak vele. Van még hova fejlődniük…

Szóval, alapvetően nem hullámvasutazni mentünk Odessába, de végül is volt ebben részünk, átvitt és konkrét értelemben is. Kezdem mindjárt azzal, hogy csütörtökön kora este leszálltunk az odessai reptéren, és egy korszerű reptéri busszal (lásd lent) kiszállítottak bennünket rögtön az utcára, ahol gyakorlatilag licitálásos alapon mindenki átvehette a targoncáról a neki tetsző bőröndöt.

Ez még önmagában inkább vicces volt, mint kellemetlen, annál is inkább, mert remek időnk volt, ragyogó napsütés, úgyhogy gondoltam is magamban, hogy amíg Editék elhúznak Misával az esti dealerükhöz, addig majd én jól lezúzok a tengerpartra, miután bekvártélyoztam magam a szállónkba. Na ebből nem lett semmi, hogy miért, azt megtuggyátok a reklám után (mekkeztük az ereszkedést Kijev irányába, úgyhogy kicsit kikapcsolódok laptopilag).

Itt vagyok ismét, kicsit szaggatottra sikeredik ez a beszámoló, no de sebaj, több is veszett a Don-kanyarban. Szóval, miután elváltunk Editéktől, tapasztalt utazó módjára fölényes modorban leráztam a nekem támadó taxis hiénákat, akik rögtön 300 ukrán hrivnyáért (tuggyátok, ez itt a pénznem, nem a torokgyík helyi elnevezése) be is akartak volna vinni a városba. Ehelyett odalejtettem a hivatalos taxistandhoz, és rendeltem egy sárgát - 65 buznyákért (van némi különbség, nyet?). Mongyuk hamarosan rájöttem a dolog hátrányára is, mert hogy alig fél órát várattak a járdaszegélyen, majd végül többszöri sürgetésre megesküttek édesanyám életére, hogy 1 perc múlva itt lesz a taxi, igaz, hogy meg kell osztoznom rajta két amerikai túristával, akik hozzám hasonlóan okosak és takarékosak próbáltak lenni. Időm ekkor még volt, úgyhogy nem izgultam túlzottan. Még akkor sem, amikor a várakozás alatt csikorgó gumikkal megállt tőlem 1 centire egy hátsó szpojlerrel felszerelt, egyébként szakadt verda (tőlem 5 méterre még legalább ötvennel ment, úgyhogy már felidéztem magamban a Maláj Tigris 4. részét, amikor Kabir Bedi a tigrisugrást gyakorolja Sir Kán nevü haverjával). A sofőr – mint kiderült, szintén taxis – kiugrott, bevágta (szó szerint) a rá váró utas bőröndjeit majd az utast is a kocsiba, és ugyanolyan tempóban elszáguldott. Újdonsült amerikai barátaimmal kárörvendve kiabáltunk a szerencsétlen utas után egy „Good Luck”-ot, és meg is jegyeztük, hogy többek között a teljes hosszában végigrepedt szélvédő sem ígér túl sok jót neki. Naja, ekkor futott be a mi járatunk. Önmagában a kisbusszal még nem lett volna baj, tágas volt, jól be is rendezkedtünk benne, még azon is túltettük magunkat, hogy ennek is végig volt repedve a szélvédője, csak az volt a baj, hogy hosszú életének utolsó aktív pillanatait töltötte az ideúton. Vagyis konkrétan ott rohadt le a taxistand előtt, se kép, se hang. Aki már próbált lemerült aksijú autót beindítani, az pontosan tuggya, milyen az, amikor elfordítod a kulcsot, és még csak egy nyekkenés sem hallaccik; na ez volt velünk. A sofőr becsületből még próbálkozott eccer-kéccer, de hamar rájött, hogy konyec filma. Félelmetes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, megörökítettem az ezt követő szerelési próbálkozásait, íme:

A tehermentesítő járat (egy szakatt BMW – nem fogjátok kitalálni – végigrepedt szélvédővel) kb. 10 perc múlva befutott. Ebben már szűkösen fértünk el, de legalább elindultunk, és még alkudtunk is az eredeti árból, tekintettel az addigi viszontagságokra. Megjegyzem, az egyik amerikai srác (egy floridai baseball-sapkás feka gyerek) addigra már eléggé feszült kezdett lenni, mivel - mint a társától később megtudtam - előző nap Isztambulban volt némi negatív felhangú kalandjuk, úgyhogy már sokallta egy kicsit a keleti romantikát. Én viszont derűsen viseltem a megpróbáltatásokat még vagy 5 percig, amikor is rájöttem, hogy a lerobbant taxiban hagytam a hátizsákomat minden papírommal, pénzemmel stb. A BMW-s készségesen visszafordult plusz 20 grivnyáért, a cuccom megvolt, mindenki heppi, alig egy órával a gép landolása után elindulhattunk végre a városba.

A komor amerikai épp kezdett egy kicsit felengedni, amikor egy különösen gáz külvárosi környéken haladtunk keresztül (deep-Józsefváros feeling, megtoldva egy lengyel piac szerű zsibvásárral, Rejtő-féle kétes alakokkal), és még egy rosszmájú poént is megeresztett, miszerint reméli, hogy nem ezen a környéken van az én szállodám. A következő pillanatban megálltunk egy elhagyatott mellékutcában, ahol egy lepukkant villamosremíz oldalának támaszkodott a Tokio Hotel (mínusz 3 csillag), amiről sajnálatos módon kiderült, hogy az ő szállodájuk. A taxis gyerek úgy röhögött, hogy majd kiesett a kocsiból, miközben a feka – felocsúdva az első sokkból – nekiesett a haverjának, hogy az hogy foglalhatott le egy ilyen lepratelepet az interneten. Némi közjáték után – az úri közönség táncol – a feka kijelentette, hogy nincs az a pravoszláv atyaúristen, akinek a kedvéért ő hajlandó lenni bemenni ebbe a szállóba, úgyhogy végül megegyeztünk, hogy eljönnek velem az én hotelembe, hátha ott van hely. Nagy nehezen meg is érkeztünk a teljesen kultúrált szállóba, ahol hely ugyan nem volt nekik, de addigra kissé lenyugodtak a kedélyek, úgyhogy könnyek közt búcsút vettünk egymástól, és az amerikaiak továbbálltak szállást keresni.

Miután a kissé bonyolult célhoz érést követően megnyugodva elfoglaltam a szobánkat és lezuhanyoztam, épp indultam volna valami harapnivalót keríteni, amikor is rájöttem, hogy nincs meg a fényképezőgépem. Egész végig a nyakamban volt, de aztán visszagondolva rájöttem, hogy a Tokio Hotel előtti vita hevében én is kiszálltam és leraktam a gépet az ülés elé a taxiba. Na, ekkor már én is kezdtem feszült lenni. Nem fárasztalak benneteket az este további részleteivel, a lényeg az, hogy mintegy 3 órán keresztüli (főleg orosz nyelvű, ez ugyebár egy olyan nyelv, amit nem beszélek) telefonálás, nyomozás, valamint egy újabb reptér oda-vissza út után, mintegy este 11 órára befutott a BMW-s taxis arc a fényképezőgépemmel, és 50 grivnya előre jelzett hálapénz szemrebbenés nélküli átvételét követően elégedetten távozott. A bárpult mellett – már Edit és Misa társaságában, akik egyébként jót mulattak a kalandjaimon – egyenleget vonva nem voltam túl boldog: összességében az újabb reptéri úttal és az egyéb kiadásokkal kb. másfélszer annyit költöttem, mintha az első hiéna taxis karjaiba borultam volna, nem vacsoráztam semmit, és még a fotóapparátom is majdnem elveszett. Reméltem, hogy ennél csak jobb vár ránk Odesszában.

Szerencsére valóban ez volt a hullámvölgy, a következő három napról csak jókat tudok írni. Edit pénteken még letutta a dealer-látogatásait, én ezalatt a webáruházas ügyeimet intéztem a szállodai Wi-Fi közreműködésével, illetve megmártóztam a Fekete-tenger habjaiban. Bár a partra vezető mintegy 1 km-es út elég vadregényes volt, maga a tengerpart kifogástalannak bizonyult: homok, meleg tenger, tiszta víz, bombázó csajok, hideg sör és forró kukorica.

Herz, was willst du mehr? – mondaná a művelt moldáv. (Erre az országra egyébként eccer még kitérek részletesebben, nemcsak azért, mert mintegy 40 km-re húzódik a határa Odessától – és emiatt tengerpart nélkül maradt, vagyis jól mexívta – hanem mert szerény és teljesen szubjektív véleményem szerint semmi értelme a létezésének. Erről most nem mondanék többet, csak még az jut eszembe, amikor Motor barátom, kislánya azon kérdésére, hogy hogyhogy léteznek meztelen csigák, magától értetődően azt válaszolta, hogy „ha vannak a Földön portugálok, miért ne lehetnének meztelen csigák is?”. Mindenkinek megvan a maga kedvenc nemzete, nicht wahr?) Szóval, pár órát eltöltöttem a strandon, ragyogó napsütésben, és utólag csak azt sajnáltam, hogy a naptejet fennhagytam a szállodában, mivel a leégéstől most olyan az orrom, mint egy különleges formájú, Csernobil környékén termesztett burgonya. Aki látott már síeléskor leégve, az tudhattya, hogy nem egy lányregénybe illő látvány. A feleségem együttérzően csak ilyeneket kérdezget, hogy: „Nem zavar a kilátásban?”

Szombaton egész napos városnézést tartottunk, amit merek ajánlani mindenkinek, mivel Odessa belvárosa valóban szép, helyenként kifejezetten Budapestet idéző utcákkal, árnyas parkokkal, sétálóutakkal. A helyi Operaházra például joggal büszkék, nagyon hasonlít a mi gyönyörű Operánkra, talán mert hasonló korban is épült. Ha már arra jártunk, vettünk gyorsan két jegyet a szombat esti Hattyúk Tava balett előadásra, ami a körítés miatt is emlékezetes élmény volt, másrészt ha valaki csak annyira áll közel a baletthoz, mint én (fényévben mérhető a távolság), annak is abszolút élvezetes.

Az időjárás sajnos nem fogadott minket kegyeibe (ez a nyár úgy láccik, egész Európában erről szól), úgyhogy a tengerpartra már nem terveztünk visszatérni (ember tervez…), ellenben vasárnap többek között kipróbáltuk a helyi vidámparkban az óriáskereket és a valódi hullámvasutat is.

Az előbbi tetejéről látható a jövő évi foci EB-re épülő monstre stadion is. Ezt csak azért mondom el, mert Edittel a városban sétálgatva áthaladtunk azon a nagy tengerparti parkon is, aminek a közepén a stadion áll, és megállapítottuk, hogy finoman szólva eltérő nézeteket vallunk a környezet ápolásáról és szépítéséről az odessai (de általában véve az ukrán) házigazdáinkhoz képest. Kijevben is sokszor megfigyeltük már, hogy minimális pénzbeli és infrastruktúrális ráfordítással látványosan javíthatnák pl. terek, utak állapotát, de egy adott környék barátságosabbá, neaggyisten turistacsalogatóbbá tétele úgy tűnik, errefelé nem szerepel a prioritások között. Az említett odessai park kb. akkora, mint a Népliget, de van egy nagy helyzeti előnye (az Üllői út helyett a Fekete-tenger szegélyezi, azért ez a meccs még a legnagyobb budapesti lokálpatriótáknál sem lehet iksz). Ehhez képest az odessai városvezetők áldásos tevékenységének hiányában a park legnagyobb része elkeserítő látványt nyújt: gazos, kiégett fű, szemétlerakatok minden második szemetes körül, 50 éves rozsdamarta vas játszótér maradványok, sárlepte, pocsolyakerülgetős utak, kóbor kutyák…Tudom, hogy elfogult vagyok, és ilyenek otthon is vannak, de azért nem ilyen koncentrációban és ennyire központi helyen. Nagyon remélem, hogy egy év alatt nemcsak a stadiont építik fel, hanem csodát tesznek a parkkal is, mert adottságait tekintve zseniális hátteret lehetne itt teremteni az EB-meccseknek, de őszintén szólva azért vannak kételyeim.

Az egész ukrán valóságot belengi valami hanyag szocreál nemtörődömség hangulata, ami jellemzi azokat, akiknek dolga lenne valamit jobbá tenni, de tojnak bele, meg azokat is, akik használják, mondván, jó az nekik így is. A reklámból ismert előtte-utána feeling ugrik be nekem mindig, amikor az odessai parkhoz hasonlóakat látok. A legjobb példa talán a budapesti Bazilika előtti tér jó 20 évvel ezelőtt (rendezetlen, zsúfolt autóparkoló, gáz közlekedéssel) és most (díszburkolatos sétálóövezet szobrokkal, kávézókkal, nyüzsgő turistaélettel). Summa summárum: szubjektív véleményem szerint Ukrajna ezen a téren legalább 20 évvel mögöttünk van. Az élet igazságtalansága, hogy a foci EB-t ennek ellenére ők rendezik és nem mi, de hát erre megvan a magyarázat. (Tudjátok, hogy milyen telegram-üzenetet küldött volna Ukrajna Magyarországnak, ha a közös magyar-horvát pályázat nyer, és nem ők: „Gratulálunk. STOP. Földgáz. STOP. Kőolaj. STOP.”)

No de lassan befejezem, mert amúgy is szaggatott a tempóm (mostani soraimat már Lido di Veneziáról írom, lassan két hét telt el az odessai túra óta). Sajnos a hullámvasút egy mélyponttal ért véget, amit még megosztok veletek, okulásul a következő nemzedékeknek. A belföldi repülőjárat már az odaút során, Kijevben is vagy 5 órát késett, és visszafelé vasárnap este is megőrizte ezt a jó szokását, igaz ezúttal csak 3 órára taksálták a csúszást. A baj csak az volt, hogy ez ugye már a reptérre érkezvén derült ki számunkra. Rövid de erőteljes bosszankodást követően beraktuk a bőröndünket a csomagmegőrzőbe, majd lezúztunk taxival a közeli Arkadia beach-re, ami a leghíresebb Odessában (pénteken nem itt voltunk). A tengerpartra vezető út jópofa, széles gyalogos sétány, tele nyüzsgő fürdőruhás néppel, kétoldalt vurstli-szerű árusbódékkal, céllövöldével, bambi, zizi, amit akartok. Az egyik ilyen bódéban akviráltam is magamnak egy jóféle helyi seritalt (ezekben az ukránok szerencsére nem szűkölködnek), és menetközben amúgy az üvegből húzogatva andalogtunk Edittel lefele a strand irányába. Már majdnem ott voltunk, amikor a tömegből a hátunk mögé lépett két fiatal rendőr, és kifejezték abbéli szándékukat, hogy igazoljuk magunkat. Mivel azt hittük, ártatlanok vagyunk (legalábbis büntetőjogi értelemben véve), vettük elő nagy svunggal az útleveleinket. Azonban a törvény zordon őrei hamar közölték, hogy nekik bizony a sörrel van bajuk, mégpedig nem (csak) az, hogy nem kaptak belőle, hanem az, hogy „az Ukrán Köztársaság területén tilos közterületen alkoholt fogyasztani”. Innentől kezdve elindult egy eleinte csendes mederben folydogáló, aztán egyre haragosabban áradó vitaműsor, amelyet a nézők szavazatai alapján valószínűleg én nyertem volna, de sajnos nem voltak nézők, vagy nem mertek szavazni. Visszagondolva tudom, hogy ha a repülő késése miatti frusztráció nincs bennem, higgadtabban viselkedtem volna, de hát nem így történt. A lényeg az, hogy közöltem velük, hogy: 1) most jövünk Odessa belvárosából, ahol minden sarkon sörözgetnek a gyermeküket sétáltató joviális családapák és senki hozzájuk se szól; 2) talán van különbség az én sörözgetésem és egy csapat mattrészeg futballhuligán ittas randalírozása között, merthogy inkább ilyenekkel foglalkozzanak; valamint 3) külföldiek lévén nem ismertük ezt a tilalmat, sehol nem volt kiírva (ha lett volna, sem értettük volna meg), úgyhogy summa summárum: nem fizetek, megyünk a strandra, hagyjanak békén. Határozott fellépésemnek meglett az eredménye, mivel a közegek közölték, hogy akkor induljunk az őrsre, ahol is felvesszük a jegyzőkönyvet, ami legalább 3 órát fog igénybe venni, és egyébként a törvényben meghatározott minimálisan kiszabható birság 250 Oriza Hrivnyák (kb. 6e Ft). Eddigi rendőr-megvesztegetési forgatókönyveimet felidézve itt éreztem úgy, hogy véget kell vetni a beszélgetésnek, mert ezek zseton nélkül nem fognak elengedni. Ennek megfelelően barátságosabb hangnemre tértem át, közöltem, hogy másfél óra múlva megy a gépünk, oldjuk meg okosba, és nyújtottam nekik az útlevéllel álcázott 50 grivnyát. (Misa – Edit kollégája – elmondása szerint ez a hallgatólagosan elfogadott kenőpénz nagyságrendje egy átlagos közúti igazoltatás során). De már ezek kemények voltak, mint a vídia, és félreérthetetlen mozdulatokkal jelezték, hogy mindenképpen szeretnék kikérni lakberendezői véleményemet az őrs új tapétájával kapcsolatban. Na mondom magamban, ennek a fele sem tréfa, úgyhogy megindultunk Edittel a nyomukban (még a sört is kidobatták velem!). A lényeg az, hogy a végén 200 grivnyát kellet nekik fizetnem – persze zsebbe -, és 10 perc alatt letuttuk a dolgot, de még most is felháborít ezeknek az amúgy szimpatikus (nem vicc!), fiatal, angolul viszonylag beszélő (ez nagy szó!) rendőröknek a korlátolt, pénzéhes, korrupt és turistaellenes viselkedése. Most persze megint elfogultsággal vádolhattok, de egy ilyen szerintem otthon nem történhetne meg, és főleg az lepett meg, hogy nem egy kommunizmusból itt maradt, akkori hangnemhez és erőszaxervezeti tekintélyhez szokott ötvenes kiképző őrmester adta ezt elő, hanem láthatólag két pályakezdő rendőr, akiknek meg sem fordult a fejükben, hogy milyen képet festenek a magatartásukkal egy külföldi turistának, és mennyire akar az esetleg majd visszajönni ide, az amúgy sem óriási idegenforgalmáról híres országba-városba. Na mindegy, Virág elvtárs is megmondta: az élet nem habostorta…

Csókollak benneteket, lekközelebb ismét Kijevből jelentkezem újabb kalandokkal, ezúttal már egy négy és fél éves közveszélyes egyénnel kiegészülve.

Pokk

UI: A szokásos filmkviz a végére: a filmtörténelem egyik leghíresebb képsora játszódik Odessában, mégpedig a híres Patyomkin-lépcsőkön (amelyek élőben egyébiránt csalódást keltően lepukkantan néznek ki), többek között egy babakocsi főszereplésével. Aki megnevezi a film címét és a rendezőjét, azt meghívom egy igazi, hamisítatlan odessai hullámvasút-menetre!