Nye rabotajet!

Welkam bek tu áör só, Kijev jelentkezik ismét!

A legfontosabb hír: beköltöztünk, és már névtáblánk is van!

Szóval az a helyzet, hogy ismerkedünk a környékkel meg a várossal, és próbáljuk belakni a kérót, Edit pedig a munkahelyét. Amikor ezeket az örök érvényű mondatokat írom, immár több, mint egy hetes konkrét ukrán munkatapasztalattal rendelkező feleségem van, ami a túristás első élményeinket kicsit más megvilágításba helyezi, de hát ezért jöttünk ide végül is, vagymifene. Egyébként Edit munkahelyi élményei eddig teljesen pozitívak, mindenki nagyon segítőkész, de valahogy a pravoszláv jóistennek se akarnak magyarul mexólalni! Azt mongyuk soxor hallottuk eddig, hogy csökönyös fajta az ukrán, de hogy ennyire mindent egy lapra helyezzenek fel, azt nem hittük volna. Na mindegy, végül is van még három évük, hogy megtanuljanak, de azért többre számítottunk az első napokban. (Az igazsághoz tartozik, hogy a lakásunk tulajdonosa - szemöldöke után a Leonyid nevet kapta az ortodox keresztségben, a már ismert Natalya férje - Kárpátalján született, vagyis nagyon közel a tűzhöz, emiatt sok mindent alapból megbocsájtunk neki. Az pl. kifejezeten szimpi volt, hogy itt hagyták nekünk a kiegyezés korából származó barométerüket, amely magyar feliratokkal adja tuttunkra az időjárás változását. Ezenkívül egy gagyi bűvös kockát is örököltünk tőlük, amelyen Rozkóval már serényen gyakoroltunk, és ENNYIRE (ocseny malenkij) vagyunk a narancssárga kirakásától.)

Node, akarom mondani: eddig minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. A hosszú hétvégén (itt is ünnep!) sétálgattunk a környéken, és több szempontból is pozitív meglepetések értek. Van pl. kb. 5 perc sétára tőlünk egy remek sétáló/biciklizőút, ami egy domb tetején vezet végig, és amellett, hogy pazar a kilátás a Dnyeperre (ez a helyi folyó, a beszédhibámat gyerekkorban kikezelték), kb. 50 méterenként zseniális játszóterek vannak - de télleg!! A leginkább sógorunk, Friedensreich Hundertwasser (magyarul: Békebirodalom Százvíz, tehát egy szokványos, már-már gyakori germán névvel állunk szemben, ami miatt művészünk, valószínűleg kb. 10 éves korában hagyta ott a szüleit, mert alapvetően békés természetű volt, és nem hitt az erőszakban...) mester munkásságához tudnám őket hasonlítani, de majd a képek beszélnek helyettem. Mindenesetre Rozkó élvezi (na jó, mi is).

A sétaút végén indul egy szerpentin le a dombról a folyópartra, ami leginkább a várbeli Mesterségek Ünnepét idézi, csak ez egész nyáron így néz ki (állítólag). Árusok mindkét oldalon, tele érdekes cuccokkal (innen valók a találós kérdéseim nyereményei), valamint minden harmadik stand a régmúlt (?) szovjet birodalom relikviáival van tele ("Hős szovjet anya" és hasonló kitüntetések). Nálunk általában az Ecserin lehet ilyeneket látni, de összehasonlítva, az itteni választék és mennyiség nagyjából megfelel a hajdani CCCP és (sajnos nem a hajdani) Magyarország arányainak.  Erről jut eszembe: lehet gazdagon komplett korabeli "földszínű" egyenruhát is kapni (lásd: Wass A: Adjátok vissza a hegyeimet!), tányérsapkával, miegymás.

Azt még szerintem nem tudták eldönteni kortárs ukránjaink, hogy őket annak idején mexállták vagy ők voltak-e a mexállók is, de ez egy alapvető dilemma az ukrán történelemben, Bogdan Hmelnyickij-ig visszamenőleg (lásd: H. Sienkiewicz: Tűzzel-vassal, az egyik kedvenc ifjúkori regényem). Mongyuk a hírhett Holodomor (a 30-as évek elején lezajlott szovjet terményelkobzás a "nép" nevében, aminek következtében kb. 10 millió ukrán halt éhen, go Sztálin, go!) alapján viszonylag egyértelmű a válasz, de azért még kérni fogok egy kis helyi közönség-segíccséget, hogy tutira mennyek.

Ehelyütt emlékezzünk meg Bulgakov mesterről is, aki Margaritával vagy anélkül de mintegy 10 évet lakott Kijevben, íme a bizonyíték, amit csak azért raktam ide, mert a kislányunk készítette a fotót:

A szerpentin alján egy, leginkább Szentendre belvárosához hasonlító városrészbe (Podil) jutunk, ami a folyó partyán van, és ahonnan egy siklóval lehet visszajutni a domb tetejére, az egyik székesegyházhoz. Ezek tisztára lekoppintották a budai siklót, azzal a különbséggel, hogy az egyik kis téren, a zebrára néző földszinti, fal és tető nélküli, viszont szellős és világos, élhető kéróban lakik egy néni néhány kutyával (lásd lent), ha valaki látta a Korcs szerelmeket (Amores Perros, egy zseniális mexikói film), akkor ráismerhet a fílingre. (Ha zöld a gyalogoslámpa, a bal lábát, ha piros, a jobbat nyújtya ki a néni, így tulképp színtévesztőknek ő az akadálymentesítés, ettől függetlenül valószínűleg nem kap túl sok zsetont a helyi önkormányzattól.)

Végezetül arra gondoltam, hogy indítok egy rovatot (Monty Python után szabadon "It's the Szocreál"-nak neveztem el) a blogomon belül, ahol olyan, meghökkentő, idegesítő vagy vicces élményekről számolok be, amelyek akár kis hazánkban is előfordulhattak volna mongyuk 15 évvel ezelőtt, de itt talán markánsabbak még ezek a hatások. Már összegyűjtöttem pár ilyet, most megosztom veletek az elsőt. Hogyaszongya: elmentünk Rozival egy helyi barkács áruházba, ami akkora, mint 3 Praktiker együtt. Felvilágosult urbánus fiatalember lévén joviálisan odalejtek a parkolóban található egyik bevásárlókocsi-droszthoz, ahol sorokban állnak az egymásba csúsztatott verdák, amikor is látom, hogy egy csüngőhasú vízidisznó külsejű neandervölgyi - akit elsőre valami kocsitologató helyi erőnek véltem - könyököl (illetve inkább ráfolyik) az első 5-6 kocsira, diszkrét kőművesdekoltázsát barátságosan felénk villantja, dekk lóg a szájából és közben trécsel az ott álló taxiban hasonlóan hanyagul helyet foglaló közlekedési professzorral. Ráutaló magatartással egy ötvenkopejkást harciasan előreszegezve megközelítem az objektumot, és félreérthetetlenül igyexem tuttára adni a daginak, hogy az alatta elterülő bevásárlókocsira lenne szükségem, mire emberünk gyakorlatilag felém sem pillantva hörög egyet a cigije mellől, valahogy így: "Nye rabotajet!" Ezt ugye többféleképpen is lehet értelmezni, hibás oroszsággal pl. úgy, hogy nem dolgozik (mármint a hájpacni), de ezt gyorsan elvetem, mert ez elég evidens anélkül is, hogy mondta volna. Úgyhogy azt a konklúziót szűröm le, hogy azt akarja tuttomra adni, hogy nem működnek a bevásárlókocsik. Mivel volt gyerexobám - ellenvéleményekkel kíméljetek - nem erősködöm, gondoltam, ide valósi, csak tuggya, mit beszél. Már indulok is a következő droszt felé, amikor megjelenik a valódi kocsitologató, aki viszont dolgozik, és éppen újabb kígyót akar betolni a többihez. Mondom neki, hogy aggyon egyet a saját sorából, mert azok ott nem működnek. Erre közli, hogy nem ad (valószínűleg azt is hozzátette, hogy tiltja a szabályzat, de ennyire még nem értem a nyelvet), ellenben elkezd üvöltözni a dagattal, amire az kis huzavona után megemeli a löttyett seggét, és - csodák csodája - az ötven kopejkásomat felhasználva remekül kihúzom az első kocsit alóla. Gondolatban kiosztom Gombóc Artúrnak a "Nem az én dolgom"-verseny első helyét, és még később partvisvásárlás közben is eszembe jut, hogy kifelé menet Ludas Matyit jáccom a hátán a partvisnyéllel. Erős, nem??

Mára ennyit, már csak két megosztanivalóm maradt: a csapvizet errefelé nem nagyon isszák, még a gyümölcsöt is palackos vízben mossuk meg, mint a ma elfogyasztott epret is. Írtam is erről egy verset á la Boborján: "Csak az a jó ukrán eper, amit nem öntöz a Dnyeper". Hej!

Végül a szokásos filmidézet: "-Mrs. Wagner, nincs önnek deja vu-je? - Nem tudom, kedves, de megnézem a kredencben." Aki vágja a filmcímet, kap tőlem egy eredeti ukrán moziplakátot egy közelebbről még meg nem határozott alkotásról, szigorúan cirill betűkkel (a hollywoodi sztárok nevei fonetikusan leírva nagyon viccesek tudnak ám lenni!).

Zárom soraimat, keltmintfent uralkodásunk első évében, Rex Pokk I. Hungaricum.

UI: Vasárnap repülünk haza Rozival, úgyhogy a további bejegyzések 2-3 hétre felfüggesztődnek, de kitartás, elvtársak, szorgos népünk stb.stb.